Küzdhet-e a pszichoanalízis a kapitalizmus ellen?
Egy közelmúltban megjelent tanulmány szerint a pszichoanalízis „a forradalom előkészítéseként” segítheti a baloldali politikai küzdelmeket.
Írta: Micah Ingle, MA, Mad In America, 2022. május 19.
A pszichoanalitikus gondolkodás és a progresszív, baloldali politika kapcsolatának gazdag története van. Wilhelm Reich korai kommunizmusától a frankfurti iskola „freudo-marxizmusáig”, Frantz Fanon és mások marxizmusáig számos kérdés vetődött fel e két irányzat metszéspontjában az emberi szabadsággal és felszabadultsággal kapcsolatban.
Noha kényelmetlen szövetségeseknek tűnhetnek – a pszichoanalízissel az egyénre szabott kezelésre, a marxizmussal pedig a társadalmi forradalmat írják elő –, a gondolkodók továbbra is mindkettőből merítenek a társadalom elemzése során, és számos kortárs mentális egészségügyi probléma megoldásának mérlegelésében.
A mostani cikk a baloldali politika és a pszichoanalízis kapcsolatának rövid történetét követi nyomon, Sigmund Freudtól kezdve a vitatott francia pszichoanalitikusig, Jacques Lacanig. Útközben a szerző Alex Colston egy sor vitát vizsgál meg, amelyek a kettő metszéspontjában merültek fel.
Colston, a pszichoanalízis „atyja” szerint Sigmund Freudnak bonyolult kapcsolata volt a progresszív politikával. Egyes történészek szociáldemokratának, mások politikailag semlegesnek, mások pedig régi típusú liberálisnak festették le – talán azért, mert a liberalizmus bizonyos fokú toleranciát hozott létre zsidó kulturális gyökerei iránt.
Freud bírálta a kommunizmust a Civilization and its Discontents című könyvében, azzal érvelve, hogy a marxisták alábecsülik a kulturális értékek és ideológiák (vagy „szuper-egoikus utasítások”) generációk közötti átadását, amikor egy társadalom gazdasági vagy materialista alapjait hangsúlyozzák.
Ennek ellenére nem tartott sokáig, hogy Freud társai összekapcsolják a pszichoanalízist a marxizmussal. Otto Gross, Wilhelm Reich, Erich Fromm és mások potenciálisan termékeny találkozási helyet láttak a két gondolkodási és cselekvési mód között.
A pszichoanalízis és a progresszív társadalmi mozgalmak, például a szocializmus vagy a kommunizmus párosításának egyik nehézsége az, hogy a pszichoanalízis elsősorban azzal foglalkozik, ami az emberekben van. Például pszichoanalitikus szempontból a politikai konfliktusok fantázián alapuló, serdülőkori „apa megölésére” irányuló kísérletekké redukálódhatnak:
„A vágyteljesítésként felfogott „politikát a politikaellenes pszichológia semlegesíti”.
Colston szerint azonban Freud úgy értelmezi a társadalmi lázadást, mint a kulturális értékek „átadási kudarcát”, a baloldali pszichoanalitikusok pontosan így veszik fel azt a szerepet, amelyet a pszichoanalízis betölthet a társadalmi változásokban. Sőt, amellett érvel, hogy ez a „rés” a változás színhelye, mivel lehetőséget ad arra, hogy a politikai berendezkedésekről másként gondolkodjunk.
Wilhelm Reich és a frankfurti iskola olyan egyének számára, mint Theodor Adorno, Max Horkheimer, Herbert Marcuse és Erich Fromm, arra volt szükség, hogy a pszichoanalízis erősebb társadalmi és történelmi dimenziót építsen be a megértésébe. A másik oldalon sokan úgy gondolták, hogy a marxizmusnak van egy „gyenge láncszeme” az emberi szubjektivitás és vágy figyelembe vételében. A középen találkozva talán mindegyik erősítheti a másikat.
A kapitalizmus második világháború utáni „aranykorában” azonban sok pszichoanalitikus integrálódott az uralkodó társadalompolitikai rendbe, ami egyfajta „konformista” pszichoanalízishez vezetett, amely nem kérdőjelezte meg a társadalomban betöltött szerepét a pszichiátriai rendszer részeként.
Colston esetében újabb váltás következett be az „új baloldal” megjelenésével az 1960-as években. Frantz Fanon, Herbert Marcuse, Gilles Deleuze, Felix Guattari és mások részt vettek az antikapitalista érzelmek feltámasztásában. Bár ezek közül az alakok közül sokan kritikusan viszonyultak a pszichoanalízishez, az rájuk is hatással volt.
Az ebből az intellektuális korszakból kilépő ortodox pszichoanalitikusok közül talán a leghíresebb Jacques Lacan francia elemző volt, akit politikai nézetei miatt sok vita övez. Lacan kijelentette a „Freudhoz való visszatérés” szükségességét, bár sokan azzal érvelnek, hogy drasztikusan újraértelmezte Freudot, és eközben létrehozta saját gondolati és gyakorlati iskoláját.
Az 1960-as évek végén Franciaország munkás- és diáklázadásai során Lacan politikai hírhedtté vált. Egyesek maradandó örökségét figyelmeztetésnek tartják a politikai disszidensek számára, hogy egyszerűen „új gazdát keresnek”:
„A forradalmi törekvésnek csak egyetlen lehetséges eredménye van – az, hogy a mester beszédévé válik. Ezt a tapasztalat bizonyítja. Amire forradalmárként vágysz, az egy mester. Kapsz egyet."
Colston pozitívabban ítéli meg Lacan hozzájárulását, azzal érvelve, hogy Lacan egyszerűen megpróbált tükröt tartani a leendő forradalmárok előtt, oly módon, hogy segítsen nekik tisztázni céljaikat és vágyaikat:
„…a vágy tisztázását célzó pszichoanalitikus diskurzus nélkül a forradalmi törekvés rejtett magában rejtheti az ellenforradalmat a projektjén belül – egy félreismert lázadást valósít meg, amely útközben célt téveszt.”
Rámutat Lacan „egyértelmű támogatására”, hogy az utcára vonuljon, amikor más pszichoanalitikusok megkérdőjelezik, mint Lacan progresszív tendenciáinak bizonyítékát.
Elemzése befejezéseként Colston kijelenti, hogy az analitikus heverő térként szolgálhat arra, hogy ismét tisztázzuk a helyzetet, amelyben mindannyian vagyunk, valamint átgondoljuk, hogy a politikai haladók milyen célokat tűznek ki maguk elé, és hogyan juthatunk el odáig:
„Más szavakkal, a pszichoanalízis feltárhatja az elemző és a térkő dobásának vágyát. Az elemző még felteheti a felidéző kérdéseket is, amelyek helyreállíthatják vagy tisztázhatják vágyukat: „Kire dobod azokat a térköveket? És kinek dobod őket?’”
Ami magukat a pszichoanalitikusokat illeti, úgy véli, hogy van helye a politikai szerepvállalásnak „elvtársként”, még akkor is, ha a pszichoanalitikus klinika vagy az előadóterem önmagában nem közvetlen részvétel a társadalmi forradalomban:
„A pszichoanalízis azonban, akárcsak a pedagógia, nem képes elemzőként vagy tanárként politikai cselekedeteket végrehajtani. Mindazonáltal ebbe a szakadékba még mindig lehet lépni, és ez az a döntő különbség, amelyen a politikai pszichoanalízis függ: az elemző, aki szükségszerűen elemző is, elvtársként mégis megteheti a politikai cselekvésnek azt a mindig bizonytalan lépését. Ily módon, miközben megőrzi az analitikus semlegességet, Dolar Otto Grosssal is egyetért: a pszichoanalízis a forradalom előkészítő munkája.”
Colston, A. (April 01, 2022). Left Freudians: The psychoanalytic politics of disobedience. History of the Present: A Journal of Critical History, 12(1), 127-142.
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157