Ebben a társadalomban van egy feltételezés, amely megmutatkozik abban,
 ahogyan a dolgokról beszélünk. Tehát ha valaki önző vagy kapzsi dolgot
 tesz, mit mondjunk: „Ó, ez csak az emberi természet.” De van benne egy
 feltételezés az emberi természetről. Érdekes módon, ritkán fordul elő,
 hogy valaki valami nagylelkű, kedves vagy támogató dolgot tesz, hogy az
 emberek azt mondják: „Ó, ez csak az emberi természet.” Pedig valójában
 ez az emberi természet, és a kapzsiság és az önzés nem emberi természet.
 Nem arról van szó, hogy az emberek ne lehetnek kapzsiak vagy önzők, vagy
 agresszívek vagy versengőek, individualisták és egyszerűen nárcisztikusak.
 De ez nem jelenti azt, hogy ez a természetünk.

Ez olyan, mintha megpróbálná megérteni a zebrát. Hol szeretnéd tanulmányozni
 a zebrát – egy állatkertben, egy kis ketrecben egy állatkertben, vagy kint
 a szavannán, ahol a zebra fejlődött és élt? Nos, ha igazán meg akarod érteni
 a zebra természetét, akkor nem egy állatkertben tanulmányoznád őket. Tehát
 az emberi természetre vonatkozó következtetések levonása abból, ahogy ebben
 a társadalomban élünk, olyan, mintha egy ketrecben lévő vadállatot próbálnánk
 megérteni. Amit mi „normálisnak” tartunk, ez a „normális” kultúra, ami itt van,
 abban semmi sem normális, az emberi szükségletek és az emberi potenciál
 szempontjából. Valójában az emberi szükségletek és az emberi potenciál,
 valamint a jelenlegi életkörülmények közötti szakadék az, ami annyi lelki
 és testi betegséget okoz, nem is beszélve a sok feszültségről, feszültségről,
 ellenségeskedésről, megosztottságról. a társadalomban általában. Tehát ez a
 „közösség” koncepció tulajdonképpen az emberi lények fejlődéséhez kapcsolódik:
 közösségi lényekként fejlődünk; másként nem fejlődhettünk volna.

És amit mi „civilizációnak” nevezünk. . . ha csak a fajunkat nézzük, ha
 létezésünk egy órában összefoglalható, akkor körülbelül hat perccel ezelőttig
 kis bandás vadászó-gyűjtögető csoportokban éltünk, közösségi környezetben.
 És ebben fejlődtünk, és ez a természetünk, mert a természet így segített
 nekünk fejlődni. Minden állatnak megvan a sajátos természete, amely megfelel
 az adott környezetnek. Az emberek ma már a környezet végtelen sokaságához
 tudnak alkalmazkodni, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyikben jól
 teljesítünk. Tehát, amit ebben a kultúrában „normálisnak” tekintenek, vagyis
 mi a statisztikai norma, annak semmi köze ahhoz, hogy mi az, ami az emberek
 számára általában normális. És ez a szakadék a „norma” között ebben a
 kultúrában, és ami az emberi evolúció, az emberi követelmények és az
 emberi potenciál tekintetében valóban a norma, az a sok diszfunkció
 forrása, akár mentális, érzelmi, pszichológiai vagy spirituális,
 fiziológiai vagy társadalompolitikai szinten.

. . . Azt gondoljuk, hogy tudományos korban élünk, de valójában ez egy
 nagyon szelektív viszony a tudományunkhoz. Csak ahhoz a tudományhoz
 viszonyulunk, amely igazolja vagy támogatja ezt a sajátos életmódot,
 ezt a sajátos társadalmi-gazdasági rendszert, az orvostudomány e
 sajátos gyakorlási módját. De teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt
 a tudományt, amely a jelenségek egymással összefüggő együttes
 keletkezését mutatja be. Tehát ez minden területen megjelenik.
 Kollégám és mentorom, Dan Siegel, aki pszichiáter itt Los Angelesben,
 rendelkezik ezzel az interperszonális neurobiológiának nevezett fogalommal,
 ami . . . egy módja annak, hogy megértsük agyunk természetét, vagyis hogy
 agyunk, idegrendszerünk nem különül el. Az, ahogyan viszonyulok hozzád,
 az energetikai állapotom, amikor rád nézek vagy beszélek hozzád, vagy
 fordítva, az valójában befolyásolja az idegrendszeredet. Tehát mindig
 együtt teremtjük egymást. Ez a közös alkotás, ez az interperszonáli
s neurobiológia a legdominánsabb természetesen akkor, amikor kicsik
 vagyunk, és nagymértékben szüleink és sajátos hátterük, valamint
 viszontagságaik vagy győzelmeik hatása alatt állunk. De ez egész
 életünkben igaz. Tehát interperszonális természetünk azt jelenti,
 hogy a neurobiológiánk interperszonális. Most, hogy orvos vagyok,
 egyszerűen eltávolítom a neuro szót, és azt mondom, hogy a biológiánk
 interperszonális. Tehát ami fiziológiailag, és konkrétan orvosi
 szempontból történik velünk, amikor a betegség megjelenik, az nem
 egyedi, elszigetelt esemény valamilyen elszigetelt, különálló,
 fiziológiás szervezetben vagy szervben, hanem valójában az élet
 egy bizonyos kontextusban élt megnyilvánulása. .

Szóval barátom, az orvos és pszichiáter, Lewis Mehl-Madrona, aki
 részben lakota sziú származású, nagyon érdekes példát hozott,
 amikor beszéltem vele. És azt mondta, hogy a lakota hagyomány
 szerint, ha valaki megbetegszik, a közösség azt mondja:
 „Köszönöm. Az Ön betegsége közösségünk működési zavarait jelzi.
 Te vagy a kanári a bányában. Tehát a te gyógyulásod a mi
 gyógyulásunk, és a mi gyógyulásunk a te gyógyulásod.

Most nézzük a nyugati orvoslást. Vesebetegségével nefrológushoz
 fordul; nem tudnak az életedről, ne is kérdezz róla, kivéve talán,
 hogy dohányzol és iszol. Kardiológusok, neurológusok,
 gasztroenterológusok, bőrgyógyászok – soha nem közösségi szemszögből
 nézik a dolgot, csak úgy tekintenek az adott patológiára, mintha az
 csak egy bizonyos szerv biológiai megnyilvánulása lenne. Ez tehát a
 nyugati orvoslás, és ami hihetetlenül érdekes és . . . elkeserítő,
 hogy mindenféle tudományunkkal bebizonyítjuk, hogy ez nem így van.

. . . Tehát ez az első téma, ami ma itt csak az összes jelenség
 interperszonális természete és egymással összefüggő természete,
 ahogyan azt a spirituális hagyományok tanítják, és ahogyan azt
 a modern tudomány is megerősítette, és a modern társadalom
 gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyja.”

https://youtu.be/mb5W9cMi6C8