Addig-addig kerülgettem a rendőröket, míg csak beléjük botlottam a szolgáltatóházban. Amikor jöttem kifelé, megkérdezték, szokott-e velem baj lenni. Hát, persze. Csak az van. De nem úgy, ahogy azt ők gondolják. Igazából egészségügyi problémáim vannak, de nem azért, mintha nem szedném a "gyógyszereket", hanem pont azért, mert szedem. Az antipszichotikumot nem abból a meggyőződésből szedem, mert úgy gondolom, hogy használ, hanem mert már nem tudok nélküle aludni. Nem addiktív, egyáltalán. Egyébként a gyógyszer szedése nem teljesen bizonyított előttem, hogy hatásos lenne a pszichózis ellen. A pszichiátria módszere: tartsuk bent valameddig, tömjük tele gyógyszerrel, majd amikor átment a pszichózis, fogjuk rá, hogy attól javult meg. Ez teljesen tudományos, tényleg. Mellesleg leszámoltam néhány illúzióval: a "nyílt munkaerőpiacon" sosem fogok dolgozni, mégpedig azért, mert azt sem tudom, hogy kell (45 évesen), és 4 óránál nem is nagyon bírok többet. Nekem a társadalom "látványpékség", látszólag benne vagyok, de nem igazán veszek részt benne. Sajnos, itt a "sorstársi segítő" fogalma ismeretlen, nem úgy, mint Budapesten, ez többünk problémája itt, Szabolcsban, az ukrán határ mellett. Ha valameddig van is ilyen állásod, felülről addig "nyomnak", alulról meg addig "húznak", hogy ne legyen. A pszichiátria mindenbe beleüti az orrát, ami jó kezdeményezés, elrontja. Vagy inkább a saját képére formálja. Kellene egy olyan generáció, ami hallgat a pszichiátriakritikus mondanivalóra, addig úgysem történik semmi említésre méltó.

Tudom, mondták, hogy készítsek riportot hírességekkel, akik mentálisan betegek, meg lepukkant kórházakban méltatlanságokról, egyelőre nem csinálom, ha nem baj, megvan a magam baja. Ez meg, hogy az újságíró riporter, felejtsük el gyorsan.