Igazából nem létezik olyan, hogy "szociális újságírás" (vagy legalábbis nem tudok róla), hanem csak az én elnevezési mániám eredménye. Egy ideje gondolkodom azon, hogy a témáim közé felvegyem a különféle módon hátrányos helyzetben lévő csoportok képviseletét témaként a blogba. Eddig csak az erős pszichiátriaelleneségéről volt szerintem ismert valamennyire, néhányan a szervezett- és technológiai zaklatási téma alapján találtak ide, de terveim szerint olyan újabb témával bővül majd a témakínálat, ami (periférikusan ugyan, de) a mainstream médiában is jelen van. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a blogbejegyzések mellett akár teret kapjanak az olyan "hivatalos" újságírói műfajok is, mint az interjú, riport, vagy az egyéb publicisztikai műfajok.

[caption id="attachment_638" align="alignnone" width="1024"] Fotó: Tuba Zoltán / Abcúg[/caption]

Mire gondolok itt elsősorban? A mentális betegségek mellett esetleg olyan témák felvételét /sohaj/is tervezem, mint az ifjúságvédelem, fogyatékosság, klímakérdések, hajléktalanság. Szociálisan nyitni szeretnék néhány hátrányos helyzetű csoport felé a témáim tekintetében. Emellett szerintem végig meg fog maradni egyfajta egészséges gyanakvás a pszichiátriával kapcsolatban (hogy finoman fejezzem ki magam). Jelenleg szabadidőmben a Thomas Szasz életművének a feltérképezésébe kezdtem bele, és bár magyarra csak két könyve van lefordítva, a munkássága jórésze az Amazonon angol nyelven hozzáférhető. Aztán azokat az embereket szeretném felkeresni, akik R. D. Laing örökségét ápolva jelenleg is üzemeltetnek egy úgynevezett Mini Menedéket, ami a Laing féle Menedékházak hagyományát hivatott ínséges időkben tovább vinni. Az ínségest főleg a pénzszűke helyzetre értem. Akik nem tudják mi ez: a skizofrénia gyógyszermentes kezelési eljárása értendő alatta.

Ez az egész azt jelenti, hogy valószínűleg személyesen is megkeresek embereket via internet, hogy gondolataikkal és véleményeikkel színesítsék a tartalmat, részemről ez valószínűleg annyit jelent, hogy "kult" témában eddig kifejtett tevékenységem háttérbe szorul (de azért remélhetőleg nem tűnik el), gyakrabban átadva a helyét az újabb témáknak. Remélhetőleg nem hirtelen fellángolás eredménye ez az egész, az apropóját az adja, hogy a kommunikációval kapcsolatosan így is, úgy is emberi kapcsolatok kialakítására és ápolására lesz szükség, és ezt a közeget közel érzem magamhoz. Sajnos, vagy nem sajnos, ezen már kár rágódni, de úgy alakult, hogy a pszichiátria olyan közegbe lökött, ahol kapcsolatba kerültem egy pár nehéz sorsú emberrel (különböző élethelyzetekből kifolyólag). Most az is lehet, hogy a diagnózisom óta eltelt másfél évtized alatt egyfajta Stockholm-szindróma alakult ki nálam, de mégis közelebbinek érzem ezt a közeget ennyi idő után, mint mondjuk egy nagyvállalat belső kommunikációját.

Az új érdeklődési kör felvállalása nem volt könnyű döntés, de valahogy vissza kellene térni az élet vérkeringésébe, és erre ez az irány látszik a legmegfelelőbbnek. Az első lökést erre az Abcúg nevű - sajnos tavaly év végén elköszönő - internetes hírportál adta, a végső elhatározást pedig a Dear Society nevű portál, ami hasonló témákkal foglalkozik. Nem azt mondom, hogy az eddigi témáim megszűnnek, mert nem fognak, hanem csak azt hogy felveszem közéjük a szociálisan érzékeny újságírást, vagy annak blogoldalra való adaptációját is, majd meglátjuk. Ezzel nem egy könnyű dolgot vállalok fel, de végül is adta magát, mert ha újságíróként mentális betegségekben érintett közeggel szeretnék foglalkozni, annak, úgy látom, ez az útja, és valahogy így kellene nekikezdeni. Volt, aki intett a ettől, jelenleg úgy gondolom, egy próbát szerintem mindenképpen megér... Bár eddigi írásaim alapján gondolhatták egyesek azt is, hogy távol áll tőlem a hátrányos helyzetűek témájának feszegetése, azért annyira nem. Nekem is kontrasztosan hat az eddigi témáimmal összevetve, de úgy gondolom, ezzel felfrissíthetném itt a lassan egyhangúvá váló jelenlétemet. Szerintem ez egy újabb lépés a blog elefántcsont-torony jellegének megtörésére.