Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított

Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított

Írta: DOUGLAS ADAMS Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden, 1. fejezet

Art by MatchLight from DeviantArt
Art by MatchLight from DeviantArt

A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás Arthur Dent hangja volt, aki felébredvén hirtelen
tudatára ébredt, hol is van.
Nem csupán azért, mert a barlang hideg volt, s nem is csupán azért, mert nyirkos és büdös. A baj
inkább az volt, hogy ez a barlang Islington közepén helyezkedett el, és a legelső busz is csak kétmillió
év múlva indult.
Amint azt Arthur Dent is tanúsíthatta, az időben a legrosszabb – úgymond – eltévedni, márpedig ő
időben és térben is jócskán eltévedt. Ha csak térben téved el az ember, legalább van mit csinálnia.
Megfeneklett a történelem előtti Földön egy olyan bonyolult eseménysorozatnak köszönhetően,
melynek során felváltva lehordták és sértegették a Galaxis legfurcsább tájain (még furcsább tájak
voltak, mint amilyenekről most álmodott), és bár az élet most nagyon-nagyon-nagyon nyugodt lett
körülötte, mégis izgatottnak érezte magát.
Már öt éve nem hordta le senki.
Mióta nem találkozott szinte senkivel, mióta Ford Prefecttel öt évvel ezelőtt elváltak útjaik, még meg
sem sértették.
Kivéve egy alkalommal.
Egy tavaszi estén történt, úgy két évvel ezelőtt.
Hazafelé igyekezett a barlangjába, egy kicsivel szürkület után, amikor fényeket vett észre, amint
hátborzongatóan villódznak a felhők mögött. Megfordult és csak bámult, s szívét lassan remény
öntötte el. Meg van mentve. Megmenekült. A hajótörött hiú ábrándja – egy hajó!
És amint nézte, amint csodálkozva és izgatottan bámulta, egy hosszú, ezüstszínű hajó ereszkedett le
átszelve a meleg esti levegőt, csendben, zaj nélkül; hosszú lábait puha, gépi balettmozdulattal
eresztette ki.
Finoman ereszkedett a földre, és az a kis nesz, amit keltett, úgy halt el, mintha az est nyugalma
csendesítette volna le.
Kinyúlt egy rámpa
Fény özönlött ki.
Egy magas figura körvonalai jelentek meg a fedélzeti nyílásban. Az alak lesétált a pallón, és megállt
Arthur előtt.
– Bunkó vagy, Dent – mondta egyszerűen.
Földönkívüli volt, valóságos földönkívüli. Magassága sajátosan földönkívüli volt, feje sajátosan lapított,
sajátos mandulavágású földönkívüli-szemei voltak, feltűnően díszes, szövettel bevont aranyköntöst
viselt, sajátosan földönkívüli-szabású gallérral és halvány szürkészöld bőre olyan csillogóan fényes
volt, amilyenre a legtöbb szürkészöld arc csak rengeteg gyakorlással és méregdrága szappan
segítségével tud szert tenni.
Arthur visszarettent.
A lény nyugodtan meresztette rá a szemét.
Arthur kezdeti reménykedését és izgalmát azonnal felváltotta a döbbenet, s ezernyi gondolat harcolt
egyszerre hangszalagjainak használatáért.

– K…? – mondta
– Kű.. kő.. ki… – tette hozzá.
– Ki… kicso… kicsoda? – sikerült végre kinyögnie, s rögtön vissza is süllyedt az őrjítő csendbe. Most
érezte igazán, hogy nem beszélt senkivel és semmivel, már maga sem tudta mióta.
Az idegen lény kicsit összevonta szemöldökét, és utánanézett valamiféle csipeszes írótáblán; vagy
legalábbis annak tűnt, amit vékony és nyurga földönkívüli-kezében tartott.
– Arthur Dent? – kérdezte.
Arthur ügyetlenül bólintott.
– Arthur Philip Dent? – folytatta az idegen csaholó hangján.
– Öö… öö… igen… öö… öö – erősítette meg Arthur.

– Bunkó vagy – ismételte meg az idegen -, egy nagy seggfej.
– Ööö…
A lény biccentett magának, sajátos földönkívüli pipát tett a táblára és fürgén visszafordult a hajójához.

– Öö… – mondta Arthur kétségbeesve – ööö…

– Ne fárassz már! – csattant fel az idegen. Felvonult a rámpán, átbújt a fedélzeti nyíláson és eltűnt a
hajójában. Az ajtó bezáródott, a hajó pedig lüktető morajlásba kezdett.

– Hé, hé! – kiáltott Arthur, és ügyetlenül futni kezdett a hajó felé. – Várjon egy percet! – kiabálta. – Mi ez
az egész? Mi? Várjon egy percet!

A hajó felemelkedett, mintha egész súlyát lepelként a földre akarná borítani, és rövid ideig lebegett.
Aztán furcsán felszökkent az esti égboltra. Áthaladt a felhők között, miközben egy pár másodpercig
megvilágította őket, majd eltűnt, egyedül hagyva Arthurt, aki ügyetlen kis táncocskát járt a roppant
nagy térségben.
– Mi ez? – rikoltozta. – Mi? Mi van? He?! Jöjjön vissza és mondja meg!
Ugrándozott és szökdécselt, amíg a lábai remegni nem kezdtek, és kiabált, míg a tüdeje nem
nyikorgott. Nem kapott választ senkitől. Nem volt senki, aki hallotta volna, vagy szólt volna hozzá.

Az űrhajó már a felsőbb légrétegek felé dübörgött, útban az ijesztő űrbe, amely elszakítja egymástól
azt a kevés dolgot is, ami az Univerzumban található.
Tulajdonosa, a drága színezetű űrlény visszadőlt az ülésbe. Wowbaggernek, a Végtelenül
Meghosszabbítottnak hívták, és saját céljai voltak. Nem valami nagy célok, amint azt ő maga is kész
volt elsőként elismerni, de legalább célok voltak, és legalább ösztönözték őt.

Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított egyike volt – vagyishát jelenleg is egyike – az Univerzum
igen kis számú halhatatlan lényeinek.

Akik halhatatlannak születnek, ösztönösen tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de Wowbagger nem
tartozott közéjük. Valójában már kezdte is gyűlölni őket, ezt a csapat derűs fattyút. Egy meghibásodott
részecskegyorsító, egy folyékony ebéd és egy pár gumiszalag okozta sajnálatos baleset varrta
véletlenül a nyakába a halhatatlanságot. A baleset apróbb részletei nem fontosak, mert pontos
körülményeit még senki nem tudta újból előidézni, és azok közül, akik megpróbálták, nagyon ostoba,
vagy halott külsővel végezték. Vagy mindkettővel.

Wowbagger zord és kimerült arccal lehunyta a szemét, betett egy könnyű kis jazzt a hajó sztereó

magnetofonjába, és azon tűnődött, hogy még ki is bírná, valóban el tudná viselni az egészet, ha a
vasárnap délutánok nem volnának.
Kezdetben még jó mókának ígérkezet, jó kilátásai voltak, veszélyesen élhetett, kockázatokat
vállalhatott, hosszú távon jövedelmező befektetésekbe kezdhetett, meg különben is túlélhetett minden
nyavalygást

Végül is a vasárnap délutánokkal nem tudott megbékélni és azzal a szörnyű unalommal, ami három
előtt öt perccel kezdődik, amikor az ember tisztában van vele, hogy az aznapi szükséges fürdést már
letudta, hogy hiába próbálja bármelyik újságcikk-bekezdést bámulni, úgysem olvassa el soha, és
úgysem használja fel azt a forradalmian új metszőtechnikát, amit bemutat, és ahogy az órát nézi, a
mutatók könyörtelenül haladnak a négy óra felé, amikor is kezdetét veszi a lélek hosszú, sötét
uzsonnaideje.
Így hát a dolgok egyre unalmasabbá váltak számára. A vidám arckifejezés, amit mások temetésén
öltött, egyre halványabb lett. Mindinkább megvetette a Világegyetemet általában, és benne egyenként
mindenkit.

Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazta célját: a gondolatot, ami ösztönözte őt, és ami ösztönözni
fogja örökké, legalábbis így látta akkor. Ez volt a célja.

Sértegetni a Világegyetemet.

Igen, mindenkit megsérteni benne. Egyénileg, személyesen, egyenként, és (amibe minden erejét bele
kívánta fektetni) ábécésorrendben.

Amikor néhányan ellenezték, mert néha ilyen is volt, mondván, hogy ez a terv nemcsak értelmetlen,
de teljességgel lehetetlen is a folytonos születések és elhalálozások miatt, csak egy acélos pillantást
vetett rájuk, és azt mondta – Álmodozni szabad, nem?

Így hát felkerekedett. Felszerelt egy strapabíró űrhajót egy olyan számítógéppel, amely minden adatot
képes volt feldolgozni, beleértve azt is, hogy figyelemmel kísérje az ismert Univerzum teljes
népességét és végigvigye őt a rettentően bonyolult útvonalakon.

Hajója elhúzott a Naprendszer belső bolygói között, keringeni kezdett a Nap körül, és kilendült a
csillagközi térbe.

– Komputer – szólalt meg a Végtelenül Meghosszabbított.

– Tessék – csaholt a komputer.

– Hová megyünk most?

– Rögtön kiszámolom.

Wowbagger egy pillanatig az éjszaka csodálatos ékszerpompáját bámulta, a több milliónyi aprócska
gyémántvilágot, amelyek fénnyel hintették be a határtalan sötétséget. Mindegyik, minden egyes világ
rajta volt az útvonalán. Legtöbbjük millió fényévnyi messzeségben.

Egy pillanatig elképzelte, hogy összeköti az útvonalát jelentő pontokat az égen, mint egy számozott
pontokból álló összekötős, gyermekjátékot. Remélte, hogy az Univerzum egy kedvező kilátást nyújtó
pontjáról nézve egy igen-igen durva szót adna ki.

A komputer dallamtalanul sípolt egyet, hogy jelezze: befejezte a számításokat.

– Folfanga – mondta, majd sípolt egyet.
– A Folfanga-rendszer negyedik bolygója – folytatta. Majd újból sípolt egyet.

– Utazási idő felbecsülhetőleg három hét – folytatta tovább. Aztán megint sípolt.

– Ott találkoznunk kell egy jelentéktelen naplopóval – sípolta – az A-Rth-Urp-Hil-Ipdenu nemzetségből.

– Úgy vélem – tette hozzá rövid szünet után, melynek során sípolt -, már értem, miért döntöttél úgy,
hogy csökevényes agyú baleknek nevezed majd.

Wowbagger felröffent. Egy-két pillanatig, a teremtés fenségét nézte az ablakból.

– Azt hiszem, szundítok egyet – mondta, majd hozzátette:

– Milyen csatornák foghatók azon a területen, ahol a következő néhány órán áthaladunk?

A komputer sípolt.

– Kozmovid, Ész-lelő és a Házi Agypáholy – mondta és sípolt egyet.

– Van valami olyan film, amit még nem láttam harmincezerszer?

– Nincs.

– Ó!

– Itt a Rettegés az űrben. Ezt még csak harmincháromezer-ötszázhetvenhétszer láttad.

– Ébressz fel a második tekercsnél.

A komputer sípolt egyet.

– Szép álmokat! – mondta

A hajó tovább szelte az éjszakát.

A Földön ezalatt ömleni kezdett az eső. Arthur Dent a barlangjában ült, és egész életének egyik
legrohadtabb estéjét töltötte. Azon gondolkodott, miket mondhatott volna az idegennek, és közben
legyeket csapkodott, nekik szintén rohadt estéjük volt.

Másnap készített egy nyúlbőr erszényt, mert úgy gondolta, jó lesz majd mindenfélét tartani benne.

, , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.