Vörös postakocsi lapszámbemutatón voltunk

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

 

A Vörös postakocsi mindig is a kedvenc folyóiratom volt. Nem azért, mert nyíregyházi, hanem azért, mert a legjobbnak tartom a most megjelenő folyóiratok között. “Irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat.” Nem túlságosan elszállós, elvont, épp csak a megfelelő mértékben. Nagyon jó! Ez való nekem! Mindig megveszem. Sajnáltam is, amikor egy időben nem jelent meg, csak interneten. Bár mostanában hajlok afelé a trend felé, hogy csak megveszem a folyóiratokat, magazinokat, és itt porosodnak olvasatlanul. Mivel már évek óta nem voltam semmi ilyesmi rendezvényen, összeszedtem magam, az összes bátorságommal együtt, és elindultam.

Az utolsó pillanatban egy ismerősöm is eljött, első körben egy R. D. Laing könyv kapcsán, de mondta, hogy ő is jön velem. Nagyon helyesen, mivel egyéb ismerős nem bukkant fel, akinek a jövetelére esetleg még számíthattam volna. Gondolkodtam, hogy előbb vegyem meg a lapszámot, és úgy menjek a bemutatóra, vagy inkább ne. Végülis nem is volt időm, de jól jártam, mivel a műsor kezdete előtt a kezembe nyomtak egyet, még sosem kaptam ingyen folyóiratot senkitől, úgyhogy nagyon meglepődtem, hogy valaki ilyen formában is támogatja a szegény, egyetemista skizofrén bloggerek közösségét, mely közösség tudomásom szerint 1 főt számlál.

Rátérve az eseményekre, elsőként Zalán Tiborral hallhattunk beszélgetést, melyben a regényírása műhelytitkairól beszélt hosszabban, mely műhelytitkok esszenciájaként azt nevezte meg, hogy a kiadók szorongatásának hatására írta meg a Papírváros című regényfolyamának a darabjait. Az egész regényírás egy ártatlan hazugsággal kezdődött nála (mivel egy interjúban azt találta mondani, hogy éppen regényt ír, ami nem volt igaz), amit számon kértek rajta, majd szemfüles kiadók különféle módszerekkel (viszki/pénz/kötbér/stb.) újabb és újabb regények megírásába hajszolták. Beszélt még arról, hogy kilépett a kettévált írószövetség mindkét feléből, és hogy ez milyen eredménnyekkel járt nála. Aztán felolvasott még néhány verset, ami szintén megrendelésre készült. Ránézve elég átlagos kis versek voltak, de amikor elkezdte felolvasni őket, akkor éreztem csak igazi hatásukat. Nem hiába mondta Kányádi Sándor, hogy “A vers az, amit mondani kell.”

Az est további részében egy zajművész improvizációs performanszát hallhattuk, és kisebb mértékben láthattuk, szerintem elég jól sikerült, mert az előadás alatt csak hárman menekültek el. Egy hegedűből, meg különböző városi zajokból állt a műsorszám, legalábbis, amennyire meg tudtam ítélni, rám eléggé nyomasztóan és horrorisztikusan hatott, de nem is az volt a legfőbb probléma, hanem az, hogy egy idő után már úgy éreztem, mintha a fejemet fogva akarnák a gerincemet kiemelni a testemből, és a kezdődő fejfájásom enyhe hányingerre váltott. Szerencsére véget ért, mielőtt kitaccsoltam volna, viszont a mellettem ülő ismerősöm nagyon el volt ragadtatva, teljesen kikészült az extázistól, és végül egyedül mentem haza, mert ott akart maradni a zajművésszel. Hát, igen, kinek az interjú és a versek, kinek a zajművészet tetszik jobban. Ez volt egyébként az első ilyen rendezvény, amin voltam már több, mint egy évtizede, és szerintem elég jól viselkedtem ahhoz, hogy legközelebb is beengedjenek mint média szakos wannabe újságírót.

Alkalom, Irodalom, Kalcsör
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /