Újabban felszín alatti áramlás folyik bennem, ami lassan kezdi visszaszivárogtatni belém azt az érdeklődést, ami arra a diszciplínára vonatkozik, amit összefoglaló néven „weprogramozás”-ként ismerünk. Bármennyire utálom is a PHP-t mint programnyelvet, azért nagyjából már eligazodom a programkódokban, a CSS kód, ami az oldalak csicsázásáért felelős, szintén nem ismeretlen, a HTML meg alap, egyszer úgy fogalmazott valaki, hogy ragad az emberre, mint a kosz. Megmondom őszintén, eddig a JavaScripttel álltam egyedül hadilábon, baromságnak tartottam, mint igazi funkció nélküli kliens oldali programnyelvet, de aztán a Node.js kapcsán rájöttem, hogy nagyon is van értelme erőltetni ezt a nyelvet, szóval most ezt gyűröm. Az már csak hab a tortán, hogy itthon végzem a Linux rendszergazdai teendőket a Raspberry Pi-n, aminek kapcsán néha hajszál választja el az adatbázisokat az összeomlástól.

Nem tudom, ki mennyit értett eddig belőle, mindez azt jelentette, hogy elvagyok itt a kis Micsurin-kertemben, eddig több sikerrel jártam a szerverüzemeltetés terén, mint a virággondozásban, a Széchenyi nevű szobanövényemet vissza kellett adnom eredeti tulajdonosának, mert nem bírta a szervertermi klímát. Mindezekkel csak arra akadok kilyukadni, hogy az a számítógép-buzerátor ifjonc még mindig itt él bennem, aki bensőségesebb kapcsolatot ápol a masináival, mint a manapság divatos Android-tapizás, szelfizés, Facebookozás, ezek valahogy már nem fognak meg.

Miért fontos mindez? Hát, leginkább is azért, mert úgy látom, irkálásból nem lehet megélni. Legalábbis nekem nem. Mindig van egy, aki jobban tudja az újságírást, jobban tudja az irodalmat, én pedig ott tanyázom valahol a kettő határmezsgyéjén, amire végképp nincs kereslet. Működhet a stigma is, és nagyon erős az is, amit én úgy nevezek, hogy „Nehogy már egy skizó jobban tudja!”-elv, avagy hozzáállás, ami erősen dívik bizonyos körökben, az elitkedő szépirodalmi és újságíró körök miért képeznének ez alól kivételt? Úgy veszem észre, itt nem terem számomra babér. Az agyasok templomában mindenki fenn hordja az orrát, még ha a segge ki is lóg a gatyából. Most nem akarom megint elkezdeni, hogy az irodalom művelése érdekcsoportok mentén zajlik, mint ahogy az újságírásé is, nem kevés könyökléssel, taposással, amiben egy skizónak, úgy gondolom, eleve semmi esélye vagy keresnivalója, pláne, ha a témái is olyan furák. Azaz próbálja behozni a közbeszédbe azt a szegényes szennyest, ami egy cseppet sem comme il faut, és az utóbbi időben amúgy is híján van annak az alapvető jófejségnek, ami az elfogadás fokmérője. Nem tartozik semmilyen csoporthoz, klikkhez, ami nem csak a politikában, itt is meghatározó fontosságú lenne.

Igen, több kedvem lett volna az irkáláshoz, még ha kevesebb pénzért is, de nem minden áron, nem könyökléssel, taposással, magamutogatással és erőszakossággal. Tudom, hogy túlkínálat van nagyokosokból és megmondóemberekből, én meg nem tolom az önmenedzsmentet. Ez egy olyan kor, ahol vérre menő a küzdelem a figyelemért, a kattintásért, szerénykedéssel nem megyünk semmire. Nem mindig a legjobb győz, a happy end a filmek privilégiuma. Viszont olyanokból sosincs hiány, akik mindig mindent jobban tudnak, sőt, tele van velük az ország.

Azt hiszem, jobban járok, ha ebben a könyöklő figyelemgazdaságban a programozói tudásom felelevenítésére koncentrálok, természetesen a sulit sem hanyagolom el, végül is szeretem is a feladatokat, amiket kapok, általában gond nélkül teljesítem is őket, a programozást sem pénzért gondoltam egyelőre, csak olyan tiltakozásképp, mint mások az éhségsztrájkot, vagy ahogy Voltaire szereplői jelentik ki a Candide-ban, „Műveljük kertjeinket!” Nekem ez van, ezt kell szeretni. Igaz, hogy eléggé nyögve nyelősen indul, és lassan megy, de ezt látom a helyes iránynak, hogy kreatív dolgokat is hozzak létre, pontosan azért, hogy meg ne zakkanjak a mindennapi élet unalmától. Íme az első kódrészlet, amit sikerült JavaScriptben létrehoznom. Nem valami nagy szám. Valószínűleg továbbiak is lesznek.

Limbo, kiégett, vörös föld, az égen felhők.

Hello World!

Észak