Vegyük például az ókori hellenisztikus kultúrát

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Az ókorban az emberek poliszokba szerveződve éltek. Általában demokráciában, néha megbíztak 1-1 türanniszt (vagy lehet, hogy türannosz, mindegy, de ez inkább úgy hangzik, mint a dinoszaurusz, hogy azok miért pusztultak ki, azt inkább most hagyjuk). A polisz egy városállam, igazából elkeserítően kevesen éltek 1-1 poliszban (Athén, Spárta, mit tudom én). A görögöknek az ókorból fennmaradt eposzaik (vagy is voltak, amik szájhagyomány útján képződtek, de általában egy vak énekesnek vagy bárdnak szoktak tulajdonítani, akit Homérosz névvel illettek). Ezek az eposzok nyomokban igazságot is tartalmaztak, például nagy show volt, Heinrich Schliemann az Íliász nyomán az 1870-es években kiásatta Tróját és Mükénét. Az is igaznak látszik, hogy hogy az i. e. 8. században keletkezett eposzok a politeizmus szellemében születtek, az Odüsszeiát olvasva például az olümposzi istenek (ez volt a görögök pantheonja, élükön Zeusszal, Dionüszosszal, stb.). Ezeket az eposzokat mindig nagy kedvvel olvastam, és ezekből kiderül, hogy az emberek hosszú monológokat folytatnak istenekkel és félistenekkel, héroszokkal, nimfákkal, satöbbikkel.

Mindegy. A görög filozófiát egy kicsit tanulmányozva kiderül, hogy i. e. 400 körül a görögök még mindig erősen hittek ebben a pantheonban, a politeizmusban, tehát az Olümposzon lakozó isteneikben, de a végén szerintem lassan már mindennek volt istene, sőt a Rómában ugyanazt a pantheont átkonvertáló hitvilág Jupiterrel az élen már odáig jutott, hogy mindenféle házi szellemekben, meg mindenfélében elkezdtek már hinni a végén. Szóval ez a pantheon két kultúrát is kudarcba fullasztott sikeresen, a görögöt és a rómait. Vajon mi ennek a kudarcnak az oka? Azért említettem a Kr. e. 400-as időpontot, mert 399 körül lehetett, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat, mivel filozófiája összeütközésbe került a politeizmus és az athéni demokrácia alapelveivel. Konkrétan istenkáromlásért vagy valami hasonlóért fogták perbe. A későbbi korokban a filozófusok vitatkoztak, hogy jogos volt-e Szókratészt kivégezni, mert az konfliktusba került az erősen politeista vallású athéni demokráciával. Most nem kezdem el részletezni, hogy az milyen demokrácia volt, de nem a legjobb, mindenesetre az első demokrácia-féle, amiről tudunk, vagy legalábbis én tudok.

Szókratész nem hagyott ránk könyvet, szokás preszokratikus filozófiát és Szókratész utáni filozófiát feltételezni, Szókratész tehát szakadást jelentett magában a görög filozófiában is, és erős a gyanúm, hogy utódai, például Platón, Arisztotelész mélyen elhallgattak valamit, és írtak egy csomó könyvet politikáról, retorikáról, esztétikáról (Poétika címmel), párbeszédes dialógusokat. Szókratésznek is volt egy beszélgetős módszere, amiben a „bábáskodás” módszerével a beszélgetőpartnerét tanítgatta a bölcsességre, jóságra, akármire, mert ilyesmiben gondolkodott. Ma talán úgy mondanánk, hogy humánum, ami annyit jelent, hogy emberszeretet. Viszont azt mondta, hogy az egyetlen, amit tud, az az, hogy nem tud semmit. Bár azt is szokták emlegetni vele kapcsolatban, hogy említést tesz bizonyos daimónról, aminek a szava segítségével dolgozik. Úgy tűnik, hallucinált, ahogy ma a kedves pszichiáterek mondanánk, persze az sem hallucinálás, hanem hanghallás. A “hallucináció” fogalom csak elfedése, maszkolása annak, hogy egy vagy több “hang” megtámad, és az annak nyomán létrejövő lélekállapotnak. Mindegy, nem tudni pontosan, hogy segített neki a daimónja, körülbelül úgy járhatott az okosságával, mint én, amikor egy film noir-szerű állapotban, 1920 helyett 2020-as, cyberpunk környezetben egyre jobban belegabalyodom az újságírás, és bizonyos kommunikációs fordulatok utáni nyomozásba, amiknek a főszereplője a közösségi médiában esetleg eltorzított igazság.

Platón tolmácsolásában maradt ránk az Apológia, Szókratész védőbeszéde, melyben Szókratész a delphi jóslatra hivatkozik, egy orákulumra, isteni szóra: senki sem bölcsebb Szókratésznél. Szeretné átalakítani, megcáfolni, hiszen ez a tragédia magva, a hübrisz, azaz magyarul kb. a büszkeség, elbizakodottság, hatalomvágy. Vajon a jóslat tényleg isteni szó? Vannak-e egyáltalán istenek? „Az istenekről nincs módom tudni, sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek, sem pedig, hogy milyenek.” „Neki a jóslat, a delphi szó a kötelező szó, ez a delfin, amelyen úszik. Úgyszólván ez a magva, kiindulópontja összes beszélgetésének, ez a megbízatása, filozófusi elhivatottsága” (Hannes Böhringer) http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_mi_a_filozofia/sokrates.htm

Ezeket még szépen mind elmodta, miután kiitta a bürökpoharat, és ha lehet hinni a leírásnak, csodálatosképpen viszonylag nyugodtan meghalt. Persze, ezt lehet úgyis értékelni, hogy össze-vissza zagyvált istenekről, delfinekről és a daimónjáról. Bár, szerintem Platón igyekezett pontosan leírni, amit mondott. Nekem pedig nincs más hátra, hogy feltegyem 2420 év után a kérdést: Szókratész daimónja delfin volt? Szerintem igen. Az istenek, amikor az emberekhez szóltak az eposzokban, delfinek voltak? Szerintem igen. Ha mégis istenek voltak, csúfosan kihaltak. Igaz-e, hogy össze-vissza hülyítik, kijátsszák egymás ellen az embereket ezek a cetfélék? Minden-féleképpen!

Delfin, Filozófia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply