Új világrend?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Sziasztok!

Rendhagyó helyzet rendhagyó bejelentkezése ez az üzenet! Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam, a fuzesi.consulting oldal megszűnik a holnapi nappal. A várakozásokat egyáltalán nem hozta, ezért nem esik nehezemre ettől az oldaltól, mint valami ballaszttól, megválni. Aki esetleg nem tudta volna, ezen az oldalon lehetett letölteni a könyveim, az elmúlt két hónapban már eredeti áruk töredékéért. Ez a lehetőség mostantól megszűnik.

Akartam az ezzel kapcsolatos érzéseimről irni, de inkább nem. Úgy veszem észre, ingerküszöböm igencsak megemelkedett a hetekben, vagyis most már napokban. Egy hete vagyunk itthon, és én még mindig nem tudtam sirni! Nem mintha akarnék, de szerintem lehet, hogy jót tenne. Ugyanakkor attól is félek, hogy bármit irjak, hisz nem szeretném, ha a rendőrség ezúttal meg ezért vinne be, igy virágnyelven kivánom kommunikálni azt, hogy kib@szott nagy gáz van, igaz-e? Szóval ez az iromány egy kezelt, jó állapotban lévő szkizoaffektiv személyiségzavaros rossz álma, legvadabb fantáziája és szabad asszociációja, természetesen kitalált tartalommal, mely pusztán a szórakozást és a gondolatébresztést szolgálja!

“Nézzük a dolgok jó oldalát: még szerencse, hogy már férjhez mentem. Ebben az állapotban kétlem, hogy bárki bárkivel olyan nagyon tudja ismerkedni, ám nem lehetetlen! Sok poén kering ezzel kapcsolatban a neten, mint például meg lehet dicsérni egy menő maszkot vagy épp negativ tesztet kérni a személyes találkozóhoz, végülis nem is olyan gáz. De sokkal inkább ezek mellett én a testi-lelki egyedüllétre gondolok!

Tehát, mikor nincs kivel megoszd a gondolataidat, a félelmeidet, vagy akár a feladatok sokaságát… Egy kisiskolás anyukájaként nem elég itthon maradni, de tanitani is kell a dedet, IT-snak is lenni, tanárnak is, közben szakácsnak, takaritónőnek és kisiskolás havernak is. Bevallom, eltelt az első hét, viszonylag jól. Mázli, hogy van kert, minden határidőt betartottunk és közben még ezt azt sikerült elintézni is (jó, hogy már picit lehet egyedül hagyni a fiam, igy őt nem vittem magammal). Viszont ehhez az egész állapothoz egy nagyon komoly döntést kellett hoznom, egyedül!!! Kérdés volt, hogy mivel egy házban lakunk a 65 éves szüleimmel, hogy legyen az elkülönülés. Ő kivel legyen? Velem, vagy velük? MIvel megrögzött bürökrata is vagyok, kis gondolkodás után közöltem mindenkivel, hogy ha papiron én vagyok mindenért felelős a gyerekkel kapcsolatban már több, mint 2 éve (kétésfél egész pontosan) Akkor bizony éppen itt az ideje, hogy a tesztprogramot befejezve ez most már a valóságban is igy legyen. Tehát ebben az embert próbáló időszakban megragadtam az alkalmat és érvényesitettem a jogaimat, tartom magam a kötelezettségeimhez is. Eddig pipa.

Aztán a munka. Na, ott új szeleknek kell majd fújnia, jövő héten kezdődik. Pontosan még nem tudom, hogy lesz, legyen, ez nem csak rajtam múlik, viszont ötletek vannak. Biztosan nem kezdek bele semmi újba, vagyis, nem most kockáztatok, nem tartom etikusnak a zavarosban halászást! Pláne úgy, hogy már a hadsereget is kivezényelték az Osánba. Tényleg, hát ennek kellene lenni a témának! Vagyis, mentális beteg a korona idején!

Szóval, kivel mi van? Dolgozgatunk, vagy már otthon? Gyógyszered megvan? Elég? Rendesen szeded?

Olvasom, hogy az Olaszoknál már ki sem adják a holttestet, és az utolsó napjaiban is egyedül, szerettei nélkül küzd meg a beteg az elvesztett csatában. Ki akarna kórházba kerülni, ilyenkor? Kérdés az, hogy kapom meg a gyógyszerem majd egy hónap múlva, mikor elfogy a tartalékom és addig is, mi van az injekcióval? Egyelőre semmi, elárulom, holnapután kell menjek, és azt mondta az asszisztens, hogy menjek nyugodtan, nincs senki…!

Szóval kell-e tőlem félni, kérdezem én. Nem hiszem. Annyira nem, hogy azért nem raboltak ki a napokban, mert rutinos paranoiásként volt erre az esetre forgatókönyvem… Elég könyvet olvastam azt hiszem én is, ahogy egyszer Robi is irta, ahhoz, hogy túléljek igy a század elején. Nem hiszem, hogy kell tőlem félni, amig szedem a gyógyszert, amúgy is lassú vagyok és alig emlékszem valamire. Itt vannak például a kisebbségiek, akiknek nincs tartalékuk. Tőlük kell-e félni, vagy jó liberálisként adjuk nekik amit követelnek, mondjuk segélyt és kaját, vagy az csak a rendesebbjének jár? Kórházi kezelés azon társainknak jár, akik ilyen időben sirnak vagy azoknak, akik helytállnak? Akik helytállnak (ide sorolom magam is), azok pedig milyen áron teszik mindezt? Lehet-e ezt hónapokig húzni, vagy éppen tényleg mi van akkor, ha elfogy a gyógyszer?

Velem ez már kétszer megtörtént. Vajon az új világrendben, ahol élve befalazzák a nyugdijasokat, belefér-e hogy egy személyiségzavaros gondoskodjon az övéiről vagy pont azért fér bele, mert ő a vészhelyzetekre született, azokra edződött a saját világában? Bevallom, én még csak meg sem ijedek igazán. Néha, pillanatokra… Egyet tudok, nem akarok meghalni. Sem az arányos mértéken túl reagálni valamire. Fékezem magam, pedig tudnék én is pánikolni, csak akkor garantált a kórház, a gyerekem megfertőzi a szüleimet, és puff, máris árva leszek én is, ő is, hát kell ez? Jó, tudom, ez erős sarkitás, semmi nem ilyen fekete fehér, viszont megfontolandó az, hogy ha már a kórházak túltelitettek, egy fogat nem lehet betömetni, akkor vajon van-e kapacitás ellátni a mentális betegeket (itt vidéken egyelőre van egyébként, meg is lettem nyugtatva) vagy rászabadulunk-e kontrollálatlanul itthoni börtöneinkben a társadalomra?

MOndok egy életszerű példát, ugyan erősen sarkitva, de azért mondom: nekem elfogyott a gyógyszerem, még nem jött meg a patikába. Pont ekkor áll meg mellettem az autó, mint a napokban, és pont ugyanúgy, fedő kérdéssel elkezd közeliteni felém az a férfi, aki megérzésem szerint ki akar engem rabolni. És akkor én nem a telefonba beszélek tovább, mint tettem, ami miatt végül nem merték elvenni, hanem lerakom és elkezdem provokálni a rablás kisérletet azzal, hogy barátságos vagyok, közelebb megyek, esetleg be is ülök az autójába, hagyom magam, majd elrántom az autó menet közbeni kormányát úgy, hogy a bal oldal legyen a kamion felé, amely szemből jön, forntális balesetet okozva és (rossz esetben) meghalunk mind egy megmagyarázhatatlan autóbalesetben? Mert nekünk ilyesfajta problémáink vannak, nem a szivelégtelenség… Vagyis, inkább csak a magam nevében beszélek.

nem úgy, ahogy a nyugdijas krónikus beteg anyukám, de én sem félek mindig a haláltól. Egyszerűen csak nem akarok lemaradni a dolgokról, de a halálra néha még vágytam is ebben az élettelen, hideg, kirakat és kiközösitő világban, amit még egy hete éltünk.

Itt van helyette ez az új! És nem biztos, hogy itt is barátságtalanul fogadják a jó értelemben vett gátlástalanságot, a fanatizmust, a lelkes lélektelenséget és az elemző hidegséget, érzéktelenséget. A többség által kellemetlennek megélt mindennapok most mindenkinek olyanok, mint nekünk általában volt. Sőt, aki karanténban van, érezheti, milyen is a zárt osztály világa. Aki köhög kettőt az olyan, mikor én késtem fél órát a gyógyszerem bevételével. Stb. Na milyen? Kiváncsian várom, mi lesz velem, velünk, mikor leszünk rendőrállam és mikor rohannak le minket, rabszolgává téve saját hazánkban no és legfőképp, mikor szedhetek a gyógyszereimből kevesebbet végre?”

Leave a Reply