Túlélés a munka világában

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Avagy lehetséges-e egyáltalán dolgozni diagnózissal, legyen az bármilyen?

Igen, lehetséges. Aki ezen most felháborodik, az ne is olvassa tovább!

Van Lyme kóros, cukorbeteg, pánikbeteg, epebajos a közvetlen kollegáim között. És nem, nem rehabos munkahely, és nem, nincs üzemorvosi vizsgálat.

Bizony, az egészségesek világában sikerült munkát találni! Nem volt könnyü, egyáltalán nem… Régebben volt már hasonló jellegü munkám, viszont akkor tudták rólam, hogy kimélni kell. Itt és most nem tudja senki. Hiába nézegettem a rehabos munkákat kináló oldalt, sehogy nem találtam semmit, ami a közelben lett volna. Utazgassak napi 3 órát egy négy-hat órás alulfizetett munka kedvéért, hogy jobban legyek? Nem, ezt nem tudtam bevállalni már. Ráadásul akárhova küldözgettem az önéletrajzomat, hallgatás vagy sajnálom-os leveleket kaptam. Bevallom, elég rosszul esett, hogy én úgy, hogy még be sem vallottam semmit, már akkor esélyt sem érdemlek. És a sok duma a munkaerőhiányról meg hogy annyi munka van, mint a szemét? Azok, akik ezt állitják, ugyan honnan veszik ezt a minden valóságalapot nélkülöző állitást?

Küldözgettem, küldözgettem, semmi. Férjem hasonló cipőben, pedig aztán az ő önéletrajza sokkal komolyabb, mint az enyém. A net tele hirdetéssel, mégsem kellettünk sehova.

Bújtuk, bújtuk nap mint nap, egymásnak is, mikor egyszer jött egy email nekem, hogy küldjek fotót és van-e jogsim. Válaszoltam, de nem és nem emlékeztem, milyen munka is lehet ez, mire férjem halkan megjegyezte, hogy ő jelentkezett rá, helyettem. Csak mert annyit mondogattam, hogy dolgozni szeretnék, hogy ő segiteni akart! Milyen kedves, igazán, még meg is hatódtam, ugyanis behivtak és azonnali hatállyal fel is vettek. Természetesen hallgattam, mint a csuka, és a főorvosnőnek köszönhetően délben már nincs gyógyszerem, így el is mertem vállalni.

A fiamra és a közelekedésre hivatkozva napi 7 órát dolgozok és egy, másfél órát utazok. Amolyan mindenes lettem, amit a főnök mond, valamint a főtitkárnő és egyéb kollegák, megcsinálom. A női kollegák közül én vagyok az utolsó a rangsorban, tehát azért megy a nyirás, de közel sem olyan felelősségteljes munka ezt azt kiguglizni, postát intézni vagy éppen számlákat irni, hogy ne tudjam ellátni és ezek felett ne tudnék szemet hunyni!

Hol van már a karrier? Úgy gondolom, ekkora gyerekkel, fél nagyszülői háttérrel és dolgozó férjjel egy egészségesnek sem lenne ellenére egy ilyen munkakör.

Hadd tegyem hozzá, hogy a kollegáknak is minden bajuk van, melyeket az első két hétben el is mondtak nekem. Nem szégyellték se a pánikbetegséget, sem a Lyme kórt vagy éppen a HPV-t és a petefészek gyulladást, valamint elnézték nekem az első havi kiméletlen nátha miatti otthonmaradásomat is. Úgyhogy hallgatva, pedig most már nekem is be kéne vallani valamit, birom, nagyjából. Ugyan hogy valljam be, hogy én meg mentálisan vagyok gyenge? Azt gondolom, ezen nincs is mit ragozni, hisz mikor a kolleganő elment a várva várt két hetes nyaralására, az Akineton ellenére remegő kézzel és hanggal ültem be a helyére. Mindezen idő alatt a másik kolleganő is lelécelt, csak ő betegszabadságra, és ott maradtam friss munkaerő, aki hirtelen 2 mentálisan egészséges munkakör között kezdett el ingázni. Szóval ez a kinek ez, kinek az a baja ilyen nyiltan müködik ebben a világban, hogy természetes a vérnyomásmérő az irodában valamint a főnök havi tengerentúli nyaralása, nem is értem, mi bajom lehetne.

Természetesen hallgatok, és hallgatni is fogok. Senkinek semmi köze hozzá, hogy a sok diagnózisom mellett én inkább a körülményekre fogom a fél-részmunkaidős beosztásomat és akkora mellénnyel mentem el oda, minden kockázat nélkül (hiszen úgysincs munka sehol, nem volt vesztenivalóm), hogy kialkudtam egy 7órás munkarendet magamnak egy egész kellemes fizetéssel, ahhoz képest persze. És igen, jól érzem magam. Férjemnek pedig mindig hálás leszek, hogy segitett, megtalálta nekem a lehetőséget, amivel én élni tudtam.

Most már nekem kellene megtalálnom a lehetőséget neki, hogy viszonozni tudjam, de inkább csak forditok és ügyet intézek neki a hamarosan bekövetkező külföldi munkavállalásához, mert én még csak elvegetálok dolgozva, de egyről a kettőre így nem fogunk jutni soha.

Igenis azt mondom, merjünk többet vállalni, merjük magasabbra tenni a lécet és higgyünk benne, hogy birjuk és sikerülni is fog. Erőfeszités nélkül semmi nem megy, népszerü ez a komfortzóna kifejezés, de én inkább azt erőltetném, hogy legyél pitbull és erőltesd meg magad úgy igazán! Mikor pedig észreveszed, hogy jé, sikerül (nekem másfél hónap után most jutott el a tudatomig ez), és jé, ezt is meg tudtam csinálni, akkor igazán büszke lehet magára az ember, kiegyenesedik a gerince és kifényesedik a szeme is! Itt tartok és elfelejtettem szorongani meg elfelejtettem annyit enni, valamint a barátok eltünése sem foglalkoztat tovább, annyira dolgozom a saját céljaimon és persze időm sincs a sok hülyeséggel foglalkozni, mint mikor annyi időm volt… Bevált, úszom. És rohadtul büszke vagyok magamra, magunkra, ránk!!

Leave a Reply