Tényelgő története: Negyedik bejegyzés
...hát, a zártosztályon találtam magam mindezek után. Végül is, eleinte még örültem is ennek. Mondom, kórházban vagyok, törődnek velem, meg gondoskodnak majd rólam. És nem utolsó sorban meggyógyítanak. Addigra már annyira közömbösen szemléltem mindent, hogy fel sem fogtam már a korábbi rosszulléteimet. Valahogy kiégtem minden szempontból...
A zártosztályokat egyébként mintha nem is gyógyításra szánták volna, hanem valamilyen átmneti tartózkodási helynek, hogy csak úgy legyenek ott a tisztelt betegek, ameddig jobbra nem fordul a sorsuk. Se gyógyító munka is folyt. Annak nevezték legalábbis. Voltak edukációs, életvezetési foglalkozások, lehetett sétálni. Sétálni azoknak, akik "jó" betegek voltak. Mindenki erre törekedett. Jó beteg akart lenni. Betartani a házirendet, időben elaludni és felkelni. Lámpaoltás, ébresztő.
Túl jól nem volt szabad érezni magunkat, mondván ez egy kórház, ahol a betegek viselkedjenek normálisan, de rosszul se érezhette magát senki, mert akkor bent tartották további hetekre vagy hónapokra... Szóval én is oda kerültem. Megfigyelő, rácsos ágy, , ami egyébként nem igazi rács, hanem csak egy madzag-háló volt. Nekem abban kellett tartózkodnom, miután felvettek az osztályra. Eleinte nem is figyeltem meg úgy komolyabban semmit, de volt pár apró mozzanat, ami szöget ütött a fejembe. A kezelőorvosom elbeszélgetett velem pár dologról. Mit dolgozok, milyen iskolába jártam, milyenek a családi körülményeim. Aztán kiküldött egy várakozó térbe, ahol a nővérpult volt. Leültem egy piros, tűzpiros fotelpár egyik tagjára. Talán az volt az egyetlen komfortos dolog akkoriban, amit a betegek is igénybe vehettek. Várakozás céljából. Én is várakoztam egy elég rövid ideig, várva sorsom alakulását.
Jött a kedves doktornő (ott csak doktornők dolgoztak pszichiáterként, tehát lényegtelen egyeskének vagy ketteskének nevezni Őket), tehát jött a doktornő és mintha belém akarta volna beszélni, azt kérdezhette:
- Biztos nem hall hangokat?
- Nem - válaszoltam.
Akkor már tudtam, hogy van olyan hallucináció, hogy valaki nemlétező embereket lát és még beszélget is velük. Hangokkal kivitelezve. Én ilyennel nem találkoztam a több éves tanulmányaim során, amit elsősorban zártosztályokon töltöttem, mint pszichés beteg. Szóval közöltem, nem hallok hangokat, és furcsálltam is, hogy ezt nem az orvosi szobában kérdezte, hanem már utólag próbálta "rámbeszélni". Elmondtam volna neki őszintén, ha így lett volna. Nem volt vesztenivalóm. Az majd később lett. A kedves doktornő még átkísért egy darabon a megfigyelő kórterembe én meg menet közben megláttam a nővérpulton egy tűzpiros telefont. Utólag nem értem az ilyen színösszeállításokat. Ügyeleti telefon volt, amivel "kívülről" "be" lehetett telefonálni, de nem kaputelefon jelleggel. Megkértem a doktornőt, engedje már meg, hogy telefonáljak. Az albérlőtársamat akartam hívni, hozza be a pénzem, amit neki szántam volna, ha meghalok. Kb. hétezer tettem titokban a pénztárcájába, és ezt szerettem volna elkérni tyőle. A doktornő először feszült lett, de mindenesetre elég erélyesen rám szólt, hogy nem telefonálhatok. Mehettem minden nélkül a rácsos ágyba, de megígérték, hogy sürgönyöznek anyámnak ls Ő biztos hoz be mindent amire szükségem lehet.
Nekem elsősorban cigire, másodsorban kávéra lett volna szükségem. A kávé doppingolt, azért szoktam rá, a cigire meg azért, mert a halálfélelmem miatt állandó stresszben éltem és mivel nem tudtam mivel enyhítsem ezt a rossz érzést a cigarettában lévő nikotin nyugtató hatásában bíztam.
Később a korábban említett ideggyógyász felírt feszültségoldót, de addigra már szinte láncdohányossá váltam. Nem is értettem, hogy lehet ilyen gyorsan sürgönyözni. Gondoltam írnak neki levelet és pár nap múlva bejön hozzám, de ha jól emlékszem, már aznap délután jött. Hozott pár dolgot, meg nagy huzavona után megígérte, hoz be pár szál cigit. Amit be is tartott.
A szekrényembe tettem a cigiket, és még szert tettem egy doboz gyufára is, amiben még pár gyufaszál is volt. Ez így teljesen illegálisan kivitelezett házirend sértésnek minősült, de vigyáztam, hogy ne bukjak le. Ki nem is engedtek cigizni, mert önveszélyesnek számítottam. Azt a két szál cigit, amit a szobatársaim meghagytak nekem a sajátomból, a vécében szívtam el. Később a cigiket már a párnám alá dugtam, mert mindenki ilyenekre pályázott ott. Lopások. Cigi, kávé. Elég hamar lebuktam, mert a szemfüles ápolók észrevették, hogy ott dohányoznak a betegek a vécén, és többek között én is. Jött az osztályvezető főorvos (doktornő) és gyakorlatilag terrorizálva bennünket mindenféle szankciót, büntetést helyezett kilátásba. Nem hagyhatjuk el a kórtermet, az én esetemben pedig még a rácsos ágyat sem. Akkor döbbentem rá legelőször, hogy ott mi nem sérült lelkületű betegek vagyunk, hanem mint amolyan már korábban felvett, javításra, nevelésre szoruló bűnelkövetők, akiket valamilyen megfontolásból elzárásra ítéltek. Nem megyek bele részletesebben az emberi jogok, szabadság és méltóság és egyéb dolgokhoz való egyenlő elbírálást igénylő mérlegelésébe. Akkriban ott csak kiütött, vagy leszedált emberek ténferehtek egy elég kis légtérben, folyosón, de sokféle beteg megfordult ott. Némelyikükkel még beszélgetni is lehetett és én ki is használtam az alkalmakat, de nyomasztó volt a légkör mindenki számára. Sokan alig várták a nagyviziteket, ami egy héten kétszer volt, mert akkor kerülhetett sor a hazamenetelről szóló felvetésekről.
Igen. Előbb ezt csak felvetni lehetett. Kérni, nem. És ha az osztályvezető úgyx látta, hogy valaki jobban van, akkor már lehetett alkudozni hetekről, vagy napokról... nem úszhatta meg senki egy-két héttel az ilyen terápiákat, erre azért a betegek felhívták az újoncok figyelmét. Láttam egy olyan esetet, nagyviziten, amikor egy meglett idősebb férfi, térden állva, hajladozva könyörgött az osztályvezető doktornőnek, hogy engedje haza és mindent elkövet... csak engedje haza. A főorvos (doktornő) mint egy nagyhatalmú uralkodó nézegette a férfit. Szinte élvezte ezt az abszurd pillanatot. Mosollyal nyugtázta a felvetést és könyörgést. Látszott rajta, igyekszik megragadni a pillanatok minden örömét. A válasza azonban nemleges volt, és már át is tért egy másik beteg "ügyére".
Nagyon nehezen és keservesen teltek a napok, sőt minden óra. Sétálni csak engedéllyel lehetett lemenni és az "újoncoknak" még ez sem volt megengedve. Eleinte én szinte semmit nem tudtam az ottani dolgokról, mert a megfigyelő kórteremből senki még csak ki se tehette a lábát. Vécére lehetett menni csak, vagy talán oda se, de mindenesetre nekem nem. Hoztak egy kacsát, meg ha egyéb dolgom van, akkor szóljak. Abszolút ingerszegény könyezetben voltunk. A megfigyelőben öten vagy hatan. Hatágyasak voltak a kórtermek, talán a második világháború szükségállapotait idéző felszereltséggel...
az étkezések voltak mindig a várva várt események meg a potya cigik a toaletten.
Vártznk mindig, hogy történjen valami és egy kis élet költözzön időnként azokba a cellákba. Mert bár kórházban voltunk, de minde arra mutatott, mintha inkább egy fegyházban lennénk. Még mintha az ápolók némelyike is olyan filmekből megismert smasszerforma lett volna...
Folytatom a történetem...
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157