Stephen King legújabb művét nem annyira a horror, mint inkább a misztikus pszichothriller műfajba lehetne besorolni. A könyv kormánykritikája és Trump-ellenessége már az első oldalakon szembeötlik. Felfogható egy irodalmi formába öntött összeesküvés-elméletnek arról, hova tűnik el annyi gyerek évente Amerikában és a világ más tájain. A borzalmat itt nem a horrorisztikus elemek jelentik, hanem az a bánásmód és az a mentalitás, ahogy az elrabolt gyerekekkel bánnak. És az, hogy nem tudni, hogy a fogvatartottak cinikus közöny mikor vált a fogvatartó intézetekben beteges szadizmussá. Bár, szerintem erről a magyarországi intézmények is tudnának beszélni.
Ami feltűnt első olvasásra, milyen jó író Stephen King, szinte sajnáltam, amikor behozta a történetben az első paraképességek megjelenítését, ezt leszámítva mindenütt realisztikus az író előadásmódja. Nagyon jól beilleszti az internethasználatot a sztoriba, és látszik, hogy van fogalma arról, hogyan működik korunkban a média, nem is kevés. Feltételez egy egész országot, sőt, világot behálózó bűnszövetkezetet, amelynek emberei megtalálhatóak a kisebb-nagyobb településeken. Nem a fekete autó rabolja el a gyerekeket, ahogy az egyik konteó-hívő szereplő várná, de amúgy nagyjából stimmelnek a körülmények. Érdekesnek tartom, hogy a világot behálózó információs sztráda korában is működnek titkosszolgálatok, feltehetőleg ugyanilyen módszerekkel.
Az olyan gyerekek gyűjtőhelye az Intézet, akik TK-k vagy TP, tehát akik telekinetikus vagy telepatikus képességekkel rendelkeznek. A sokszor erőszakos teszteken és kísérleteken kívül, amiket elvégeznek rajtuk, az intézet meghatározott területein szabadon kóborolhatnak, játszhatnak, barátkozhatnak. Még cigarettát és alkoholt is vehetnek a jó magaviseletért kapott zsetonjaikért. Ugyanolyan szobákban kelnek fel, mint ahonnan elrabolták őket, a szobáik egybe nyílnak. A gondozók agresszióján és az embertelen kísérleteken kívül nyomasztja őket a Hátsó Részleg nevű hely, ahová pár hét tartózkodás után jutnak, és ahonnan többé nem kerülnek elő.
A regény mintájául szolgálhat számtalan film, történet, mint például az X-Men, Stranger Things, de akár a szerző korábbi művei is. Stephen King világában nyomasztó hely a világ a gyerekek számára, és itt sincs ez másképp. Korábbi élményeimből beugorhat a Száll a kakukk fészkére, a gyerekek bandázásáról A Legyek Ura, de egy nemrég olvasott történész könyve is, az Asperger gyermekei. Mindig szomorú, amikor intézetekben embereket kínoznak, pláne gyerekeket. A kínzást elfogadhatóbbnak érezzük társadalmilag felnőtt korban. Az a kérdés merült fel bennem a történet kapcsán, hogy mikor válik az elzárás és a kínzás jogossá a társadalom szemében? 20, 30, 40, 50 vagy 60 éves korban? Mikortól számít humánusnak az intézeti elhelyezés?
Nem fontos feltétlenül elhagyott kínzótáborokra gondolni (bár lehet), a történetnek van mondanivalója azok számára is, akiket megfogja azok sorsa, akik valamennyire szem előtt lévő intézmények, intézetekben tengetik az életüket, olyan gyanún felül álló személyek felügyeletére bízva, mint pszichiátriai ápolók, pszichiáterek, akik számomra már bebizonyították embertelenségüket, ezt az arcukat is megmutatva felém. Mennyire jó ötlet fikcióba burkolt kritikáját adni egy ilyen rendszernek? Még egy könyvsorozat eszembe jut, a Kunoichi-trilógia, Az elme gyilkosai ugyanerről a témáról, bár jelentős társadalmi hatásáról ennek sem tudok.
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157