Rossz közérzet, vajon mitől?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Még mindig nem múlt el. Keresem az okokat, és találok is jó párat, ha akarok

 

Itt a téli időszámitás, például. Ez az egy óra jól jött, mikor ki sem birtam kelni fáradtságomban az ágyból, viszont ne áldozzuk be a hosszú távú rosszat egy kis rövid távú szunyáért. Többekkel együtt most már én is óraátállitás-ellenes lettem (szoritsatok kebletekre!). Nem ér annyit az egész, hogy megboruljunk tőle pár hétre és ennyire korán elkezdjen sötétedni. Már fél ötkor sötét van lassan, én meg nem elég, hogy be voltam fóliázva napokig, nyitnám ki végre az ablakokat, miután elhúztam a függönyt, és tessék, máris sötét van.

Bizonytalan jövőképpel is elkezdtem rendelkezni. Jó, hogy a diagnózisom változott, de most kezdődik elölről az egész utánakeresés, utánaolvasás, szakirodalom és ponyva átnyálazása, mivel is jár ez, miket kellene észrevenni magamon, és vajon az normális-e, amilyen visszajelzéseket kapok. Egyébként, igen, az. Csak ahhoz el kellett megint vagy 15 cikket, tanulmányt, gyógyszeroldalt (burát is, például) olvasnom, csak most az új keresőszavakkal. Tehát, hogy nem emlékszem valamire, elég sok mindenre, az normális. Ezzel a diagnózissal. Az is, hogy sokkal nehezebben tudok koncentrálni, illetve hajlamos a depresszió kitörni rajtam, amint az elmúlt napok is (sajnos) mutatták. Úgyhogy még egy indok a kellemetlen közérzetre, a félelem az újtól, amiben már megint nyakig benne vagyok (elvégre egy főorvos mondta), és hogy hogyan fogom elfogadni ezt az újat. Meg vagyok nagyon is lepve, azt hittem, életem végéig egy diagnózisom lesz, erre tessék. Hogy még az is változik, és tényleg mennyire igaz. Tegnap már kifakadtam, hogy mégis mit tudnék még meg tenni, hogy három hétből mondjuk kettőig legyek elviselhető, ne csak egyig??! Mármint azon kívül, hogy előirásszerüen szedem amit kell. Meg odatolom felváltva a bal illetve jobb farpofám három hetente… Dolgozom, gyereket szervezek, ügyet intézek, fotózok, sokat olvasok és inspirációs, motivációs videókat nézek, főzök mosok takaritok, és egyszer csak bumm, leállok. Kimerülök. Innen mindig olyan nehéz visszakapaszkodni, hogy több erőfeszitést igényel, mint egy gyerekszülés, esküszöm!

Izgultam a tüdőszürés miatt, gondjaim vannak a cigaretták számával, annyira, szerencsére ma megjött a levél, hogy semmi kóros elváltozás nincs. Egy jó hir! Végre. Mert a kezdődő pánikbetegségem persze elrágódott egy darabig ezen is, nemcsak azon, hogy ha autóba ülök, biztos balesetem lesz… Néha megálmodom ugyanis a saját halálomat, és elég kellemetlen ebből hajnali hatkor felriadni!

Aztán még ott van a család is. Akiknek hirtelen eszébe jutottam, illetve akik hirtelen elfelejtettek. De ezt inkább nem is ragozom, hiszen rosszabb a barátok hiánya. Akivel két éve még fogadkoztunk, hogy egy utcában öregszünk meg, attól egy kósza „szia”-ra telik és hogy majd hiv.

A legjobb barátom pedig súlyos sérülést szenvedett, elkapta egy kutya. És ez nekem is legalább annyira fáj, mint neki. A macskánkról van szó, aki még nem tudná, ugyanis ő velem volt a mütétemkor is, sőt, az ő ápolása nagyban hozzájárult az én felépülésemhez… Hát most megint vihettem az orvoshoz, csakhogy most nem ivartalanitás miatt, hanem több, mint 41 fokos lázzal, lábán két centi átmérőjü nyilt sebbel. Mi több, nekem kellett lefogni, és hiába mondták, hogy ne nézzem, csak néztem, ahogy ellátták, míg ő keservesen sirt… nagyon megviselt ez a dolog. Most szigorúan adagolom neki az antibiotikumot, benn tartom a lakásban és tisztitom az alomját, mindenféle finom falattal tömöm és csöndben kérem a Jóistent, hogy hagyja meg velem azt az előre megbeszélt 10-12 évet ezzel a buta cicával legyen szives. Nem viccelek, komolyan nagyon megvisel az egész.

Irogatok egy két emberrel, ami több, mint a semmi, és persze itt a férjem, fiam is, de szinte bepánikoltam, mikor azt olvastam az egyik cikkben, hogy el fogok magányosodni. És ezt már most, alig 39 évesen érzem is. Sehol semmi, csak pár szó, amit tudok ezzel azzal váltani, pár lájk, amit a cikkeimre még csak meg sem kapok (zárójelben irom, nem is azért irok), illetve pár jó reggelt és jó napot. Sehol senki, akivel egy jót lehetne beszélgetni, csak látásból ismerősök és munkakapcsolatok. Ebből áll az életem. Félek. Igen, nagyban hozzájárul a rossz közérzetemhez ez is. A félelem a rossz élettől, hogy otthonba dugnak majd, és ha nem kerekesszékes versenyen leszek a biró, akkor egyedül fogok valamilyen hegyi kuckóban megmurdelni, és medvék fogják a halott testemet széttépni. Jobb esetben addigra már több könyvet megirtam (de miből meritek majd inspriációt, valódni kapcsolatok hiján nem tudom) és felneveltem sikeresen a fiam, akit naponta egyszer fel fogok hivni.

Valahogy így. Szinte biztos, hogy felnőttem, ahogy ez a gondolat megfogant bennem ezt irva…

És mi a megoldás? Az biztos nem segit, hogy másoknak rosszabb, se még több tanács, hogy másoknak miért jobb… Talán majd az idő meghozza nekem ezt is.

Leave a Reply