Páreszéd a szkizofréniáról

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

A múltkor az egyetemen, úgy a 7. ötös vizsgám körül (most már úgy tűnik, ez a félév is ilyen magas átlaggal fog sikerülni, kopp-kopp), belefutottam valamiféle konferenciába, a hirdető plakátjára néhány szó volt felírva: pszichiátria, pszichológia, rehabilitáció, stb., tehát valami ilyesféle konferencia lehetett, csodálkozom, hogy nem fogtak ott szemléltető eszköznek, mint kósza beteget. A mai napig kissé furcsállom, hogy konferenciákat szerveznek a pszichiátria berkein belül mentális betegekről – mentális betegek nélkül. A mentális betegek kérdésében általában mindenki felszólalhat, leginkább pszichiáter és pszichológus, de mentálhigiénés szakember, szoc. munkás, ápoló is – bár ők már ritkábban ártják bele magukat – de a mentális betegek képviselői valahogy mindig hiányoznak az ilyenfajta konferenciákról. Így aztán olyan az egész, mintha például a határon túli magyarokról akarnánk konferenciát szervezni, szigorúan kikötve, hogy csak magyar anyaországi magyar állampolgárok vehetnek részt rajta. Lehet, hogy nem a legjobb hasonlat, de szerintem igen.

Szóval, ennek a konferenciának az előterében volt egy ilyen könyves stand, ahol volt egy pár pszichiátriai kiadvány, vettem is egy párat, köztük a Párbeszéd a szkizofréniáról címűt, ami egy elég igényes, „színes-szagos” kiadvány, az Oriold és Társai kiadó adta ki, Campos Jiménez Mária szerkesztésében. A könyvnek valójában lehetne az is a címe, hogy „Pár beszéd a szkizofréniáról”, ugyanis ez egy interjúkötet, és az interjúk inkább az „egymás mellett elbeszélés” hatását keltik, mint egymásra reflektáló írásokét. Volt, persze olyan, hogy „beteg” és „hozzátartozó” is megszólalt 1-1 konkrét eset kapcsán. A skizofréniát a mai napig úgy képzelik el, mint a „hozzátartozókat próbára tevő betegség”-et, ahol feltétlenül jó pont, ha meghallgatjuk a hozzátartozókat is, mivel így holisztikusabb, teljes körű képet kapunk a konkrét esetről – vagy nem – ez meg az én meglátásom. Betegek leginkább eddig csak interjúalanyként szólaltak meg a skizofrénia kérdésében, olyan még nem nagyon volt, aki ennyit hablatyolt a témáról, mint én. Igazából erről azt gondolom, hogy a skizofrénia akkor is az egyik kedvenc témám lenne, ha nem lennék érintett, így meg pláne.

A Párbeszéd a szkizofréniáról kötet újdonsága annyiban áll, hogy az interjúalanyok fényképpel együtt szerepelnek a könyvben, tehát könnyen rájuk lehet ismerni, 3 pszichiáter és 10 érintett (vagy beteg, vagy hozzátartozó) szólal meg a könyvben, mindegyikük fényképpel, ami a pszichiáterek esetében még úgy-ahogy megszokott dolog, betegek viszont ezt ritkán vállalják fel. Gondolkoztam is 1-2 esetben, hogy nem ismerős-e valamelyik sztori vagy fénykép nekem valahonnan, de aztán úgy találtam, hogy valószínűleg nem, de ha az is lenne, úgysem ismernék rá egy interjú alapján. Az ismerősség érzése a skizofrénia történetek hasonlósága miatt kísérthetett meg. A kötetben szereplő illusztrációk között megtalálhatóak még a Moravcsik Alapítvány alkotóinak a grafikái is, ami tovább színesíti az amúgy is elég színes kiadványt. Nekem az interjúkötet kapcsán első körben az jutott eszembe, hogy minél többet olvasok a skizofréniáról, minél több tudományos(nak ható) leírást és ismertetést, annál erősebbé válik a gyanúm, hogy olyan, hogy „skizofrénia” nem létezik, soha nem is létezett, az egész az orvosok és a társadalom szuggesztiója a pszichózist elszenvedő emberen. 

Párbeszéd a szkizofréniáról

Miből gondolom ezt? Abból, hogy a skizofrénia fogalom igazából nem egy betegség, mégcsak nem is egy állapot leírása, hanem egy diagnózis, de valójában leginkább egy jóslat, arra vonatkozóan, hogy X vagy Y hogyan fog viselkedni, egy – divatos szóval – életpálya-modell, egy prognózis, amit hivatalosan megállapítanak, és attól kezdve predesztinálják (de inkább kondicionálják) az embert arra, hogy alacsonyabb kvalitású életpályát fusson be a társadalomban. A skizofréniáról szóló információk mára már a neten azonnal hozzáférhetők, és azonnal taglalják a „betegség” (valós vagy vélt) tüneteit, kezelési módját, sőt, az egész kórlefolyást, negatív, önbeteljesítő jóslatokkal bőven megtámogatva. Az, hogy a skizofréniával alacsonyabb életminőség érhető el, egyszerűen nem igaz, vagy csak azért igaz, mert a társadalom elvárása ez, az élet minden területén tapasztalható enyhe gyanakvás, ami körülvesz minket, skizofréneket, egy idő után összeadódik, és nagyon megterhel bennünket. Ennek ellenére én sem skizofrén egyetemre járok, hanem normál egyetemre, „normi”-k közé, és azt hiszem – legalábbis egyelőre – a legjobbak között van az átlagom, ha nem éppen a legjobb.

A könyvre visszatérve, a pszichiáterek megszólalása nagyon szakmai, nagyon szabatos, csak egyvalami hiányzik mögüle, mégpedig tapasztalat. Hiányolom a „tapasztalati szakértők” megnyilatkozásait a témában. A fogalom azokat a személyeket takarja, akiknek első kézből származó a tudásuk a skizofrénia, illetve egyéb mentális betegségek témakörében, ilyen személyt én is ismerek. A skizofrénia tanulmányozásában eddig úgy jártunk el, hogy a pszichiáter (jobb esetben) meghallgatta a beteget, majd felállított vele kapcsolatban valamiféle diagnózist, illetve spekulációkat. A skizofrénia diagnózis több, mint 100 éves fennállása kapcsán egy egészséges emberek spekulációit, elképzeléseit hallhattuk egy állapotról, amiről csak másodkézből szereztek tudomást. Ez a „second hand” tudás ezen a könyvön is érződik, de néhány beteggel készített interjúnál felmerül már annak a kérdésnek is a lehetősége, hogy a betegek valamelyest maguk is rálátást nyernek a bennük zajló folyamatokra és képesek valamiféle általánosan is érvényes visszacsatolást produkálni az állapotukkal kapcsolatban. Ilyen például Tamara esete, aki maga is az idősgondozásban dolgozott, tehát segítő munkakörben, betegstátusza ellenére, és ezért nem kevés rálátása volt a benne zajló folyamatokra. De felmerül a többféle paradigma nyugtalanító kérdése, együttes jelenléte, például a paranoid religiózus skizofrénia esetében, amikor a pszichiátriai szemlélet és a vallásos élmény (pl. az Isten jelekkel kommunikál, vagy az ördög suttog a füledbe) együttesen van jelen, kérdés hogy az ilyen esetek hogyan kezelendők? Pszichiátriai esetként-e, vagy pedig a vallásos élmények valós megtapasztalásaként, mert sokszor csak egy hajszál választja el a szentet és a prófétát az őrülttől, vagy még annyi sem. Korunk szentjei az őrültek közt keresendők, annak ellenére, hogy a pszichiátria is szeretné őket „kezelés alá vonni”, ahogy egy pszichiáter fogalmaz. Talán a mai kor prófétáinak a legnagyobb próbatételük a pszichiátriai körből való kiszabadulás lenne? Nagyon is elképzelhető.

Könyv, Pszichiátria, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!