Napok és munkák

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

  • Mindig ez történik, ha valaki nem marad a kaptafánál. Napok óta minden összekeveredett – dohogta a delfin nyakláncos férfi – és egy csettintéssel kimerevítette az ütésre készülő zsoldosokat a pszichiátria dohányzójában – Mi a neved, fiú?

  • Ha-Nocri – feleltem félig viccesen, és eléggé sápatagon a 100 darab gyűrt cigi elszívása után. Tudtam, hogy aznap még pontosan 100 szál elszívása vár rám. Hiszen most ez a munkám. Persze voltak, akik segítettek, a felvidéki nemes, aki kutyabőrét szegre akasztva dohánytermesztéssel foglalkozott feketén, és a sátoraljaújhelyi fermentálóban dolgozó gyári munkás, aki csak úgy horrdta ki a dohányt, otthon feldolgozta, és citromlével kezelte.

  • Hát a szakmád?

  • Könyvelő – feleltem arcom a tenyerembe temetve.

  • Könyvelő, könyvelő… Mit csináljunk egy ilyen könyvelővel…? Aki összekeveri a szezont a fazonnal, és a naplófőkönyvvel való foglalkozás helyett a fantasy regényeket dugdossa az asztalfiókban, miközben a pótvizsgájára készül könyvvitelből? Az akasztófáravaló! – A zsoldosok ismét mozdulhattak, de ütésre emelt kezük ott maradt mégis a levegőben

.- Mérgezzük meg! Üssük mégis agyon! Könyörgöm, akasszuk fel! A tűzre vele!

Öngyújtó kattant, és amikor izzadva, remegő kézzel rágyújtottam az újabb cigire a langyos, büdösvizes 3 az 1-benemet kortyolgatva.

  • Könyvelő, könyvelő… Nem, ez tiszta… Engedjük mégis vissza… Végülis nem ő tehet róla, hogy nem figyelt a szótisztázásnál, és a könyvelést könyvezésnek értette… Haloperidol és rivotril, aztán felőlem menjen vissza abba az egyetemi könyvtárba, úgyse fog ez már tudni semmit, úgyse lesz már ebből ember, és a legfontosabb, hogy egy korty alkoholt sem. Világos? Majd szólok ennek a Szabónak, hogy engedje vissza, de rúgja ki, vagy rúgassa ki, vagy mit tudom én már. Kérem az elbocsátását!

Néhány nap múlva:

  • Mit hoztál jófiú? – kérdezte a professzor az egyetemi kocsmában a tanítványát.

  • Hát, nem hoztam, hanem vittem volna, az antikváriumba, van egy pár könyv… – kiraktam őket az asztalra. A professzor végignézte a kollekciót, és kivette a vékony füzetet, ami Hésziodosztól az Istenek születését és a Munkák és napokat tartalmazta – Ez érdekel. Mennyit kérsz érte?

  • Egy felest és egy sört… – válaszolt – bár annyit se ér már – motyogta szinte már csak maga elé. Aztán üres tekintettel lenyomta a felest, kiitta a sört, megtörölte a száját, majd a hátára csapta a batyuját. A professzor vissza akarta adni a könyvet, de a tanítványát ez nem nagyon érdekelte.

  • Az üzlet, az üzlet… gazdasági iskolába jártam – mondta kissé önérzetesen – könyvelő vagyok – ez elég kísértetiesen hangzott az egyetem falain belül – megyek egy házzal odébb…

  • Ez hülye! – mérgelődött a professzor, amikor egyedül maradt az asztalnál, a Hésziodoszra meredve – hogy fogok ennek diplomát adni? Ez teljesen elitta az eszét! Mondjuk, én is, az igaz… Mindegy, járkáljon csak a könyveivel… már csak árnyéka önmagának… tudom, hogy sokan már eleve alkoholistán kerülnek ki az egyetemről, de aztán majd csak lenyugszanak, és elhelyezzük őket valahová… de ez a haloperidol… tiszta szégyen… méghogy könyvelő… meg gondolatrendező… ezt teljesen összekeverték… tiszta szégyen… most már mindegy…

Aztán megjelent egy lány a társaságból, és puhán a professzor vállára tette a kezét:

  • Hagyd, Csaba, ő már csak ilyen, mindig is ilyen harmadikutas volt… már elsőben Németh Lászlót olvasta, meg valami blogokról zagyvált… Tudja, mit csinál… Majd csak megsegíti az Isten.

  • Méghogy az Isten… Persze, segít ő magán, meg minden… de hát az Isten verje meg! Én már nem tudok ezzel foglalkozni, és nem is akarok. Tűnjön is el… de bassza meg! Akkor te is eltűnsz, és én is, meg mind sorra, és ki tudja mikor kerülünk elő, mikor tesznek ki minket megint.

Azóta, mikor arra járok, igyekszem nem túl nagy feltűnést kelteni, csak átutaózóban, fű alatt, mintha ott sem lennék, próbálok úgy tenni, hogy csak fel ne ismerjenek. Persze, sohasem sikerül. Valaki mindig felismer. Elütök a tömegtől. Soha nem voltam tömegember. Mások a mozdulataim, mások a gesztusaim, meg a nézése, meg a járása, kis Grófo szerint…

„Eh, bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek!” – ahogy Rejtő Jenő mondaná – de addig is… marad ez a séta… ez a kolompolás… már hajnalban… mindenkinek lennie kell valahol… amíg világ a világ és még két nap… Au revoir!

Munka, Pszichiátria, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Hozzászólás