Modulzáró vizsga kipipálva


Hol is kezdjem? Talán ott kezdőfött az egész vizsgára való felkészülésem, hogy lekéstem a 14F-es buszt, amire a tanyaközpontban szándékoztam felszállni. Mondjuk, hogy egészségügyi okokból. El is mentem a háziorvoshoz, kiírt 3 nap táppénzre. Isteni szerencsének, jelnek vettem, hogy legalább tudok majd tanulni a vizsgára. Úgy esett, hogy az orvostól nem hazafelé vettem az irányt, hanem a város szélén álló kis vityillónkba, és tanultam is becsületesen, ami főleg abból állt ki, hogy egy JNLP fájlból próbáltam egy JAR-t működésre bírni, szóval remélem, mindenki érti, ha nem, az sem baj, mert én sem 100%-osan. Három nap tanulás külön a szülőktől, nagyon furesz volt. Körülbelül 10 éve nem hagytak már hosszabb időre magamra a szüleim, amikor a kedves kezelőorvosaim a lelkükre kötötték, hogy mindig legyenek a seggemben, mivel én nagyon beteg vagyok. Igazából már jóval a gondnokság alá helyezés előtt lezáródnak ezek a játszmák, hogy a kezelőorvosok és a szülők együttes erővel mintegy karanténba helyezik a beteget, áldozatot, vagy minek is nevezzem.

Szóval 3 nap felkészülés elég is volt arra, hogy végképp elbizonytalanodjak, kész voltam, mint a házi feladat. Eléggé zaklatottan utaztam Pestre, a vizsga helyszínére. Még ott is tanultam, de úgy éreztem, hogy még mindig kevés vagyok. Betegségem óta számtalan próbálkozásom volt a tanulásra – mind kudarc, általában el sem mentem a vizsgákra, mert az általános közvélekedés, hogy a mentális betegek kognitív deficittel küzdenek, rám is átragadt. És féltem. Féltem, hogy felsülök, leégek, leblokkolok, ésatöbbi. Most sem volt ez másképp. A vizsga reggelén magamba tömtem gyorsan két nyugtatót, meg egy csavaros kiflit, így már volt bátorságom elmenni. Először Java-t tanultunk, hamar belerázódtam a szintaxisba, majd MySQL eljárárások és függvények következtek. Én, az örök optimista, arra gondoltam, hogy valahogy elnapolják a vizsgát, és elkezdtem szórakozni a LinkedIn profilom kitöltésével angolul, meg más hasonló marhaságokkal. Már éppen a függvényekbe kezdtünk, amikor benyögte a tanár, hogy ha ezekkel végeztünk, kezdődik a modulzáró.

És még azt is hozzátette, hogy a mai napon tanultak is fontosak a vizsgafeladat elkészítéséhez. Ekkor kezdtem el figyelni, mint a kisangyal, két függvényt megcsináltunk, és már fél kettő fele el is kezdődött a vizsga a reggel fél kilenc óta tartó kínlasztás után. A feladat az volt, hogy a metódus random generáljon le megadott A, B, vagy C osztályba tarozó ip-címeket. 1 óránk volt rá. Végülis, ha úgy vesszük, a feladat ravaszul volt összállítva, mert egyetlen eljárás tartalmazott programozást, adatbázis-kezelést, és hálózati ismereteket. Azt hiszem, én lettem a leghamarabb kész. Persze nem azt mondom, hogy egy csúcsszuper munka, de a célnak talán éppen megfelel. Elküldtem a megadott e-mail címre, majd a távozás hímes mezejére léptem. Hagytam benne néhány kisebb hiányosságot, mert nem volt már kedvem a részletekkel pepecselni.

Tovább nincs kedvem mesélni, eléggé unalmas volt eddig is, most veszem csak észre. Hogy miért írtam meg mégis? Hogy erőt adjak kedves sorstársaimnak, hogy nem vagyunk elveszve, bizony, a mentális betegség után is van élet, méghozzá milyen izgalmas, sokszínű és tartalmas, blablabla. Bár eredmény még eddig a pillanatig nem érkezett, érzésem szerint sikerrel vettem ezt az akadályt, a bejutás a vizsgára nehézkesen ment, viszont úgy érzem ezek után, van keresnivalóm a szoftverfejlesztés világában, a modulzáróval megszereztem a jogot, hogy bejussak a második félévre, és már csak az OKJ-s vizsga lesz hátra jövő márciusban. “Kis lépés ez az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem.”

Igazán nem tudom. Már a záródolgozatom témája is megvan: egy Javában íródó MUSH (Multi User Shared Hallucination). A MUSH olyan, mint egy MUD, egy MUD olyan, mint egy MMORPG, csak szöveges változatban. Kell hozzá egy virtuális szerver (VPS), és már lehet is barangolni az általam kitalált és megírt világban (hallucinációban). Hát nem izgi? Talán sokaknak nem. A következő játékom tehát egy többfelhasználós hálózati kalandjáték lesz. Ez lesz eddigi életművem megkoronázása. Vagy az már megvolt, csak nem vettem észre?

Szerintem nem, mert most valami jó kezdődik el az életemben, és a sok rosszat végre magam mögött tudom hagyni. És ezzel szeretnék minden kis sorstársamba erőt önteni, hogy nem vagyunk hülyék, és vihetjük még valamire az életben. “Istennel talállak benneteket, barátaim, tesvéreim.”