Mindenki úgy szép, ahogy van

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Cigaretta füstöl mellettem, és arra gondolok, hogy még egy kávét benyomok 2-ig. Tiszta idill ez a mai nap. Pedig elég szarul indult. Nagyon nem akartam felkelni. Fura gondolataim vannak. Nem rosszak, de furák. Tudom, hogy már nem teljesen az enyéimek, de már nem gázolok rajtuk.

Semmi köze hozzá, de ahhoz hasonlít a leginkább, mint amikor az alien megszállja a gazdatestet. Csak azzal a különbséggel, hogy én is itt vagyok és mások is. Fura és szokatlan az ez átmenet, de ha arra gondolok, hogy gyógyszerrel ugyanez -20 év és élethosszig szenvedés, akkor ez.

A hangok békésekké váltak, és ha úgy akarom, békén hagynak. Nem zavarjuk egymás köreit. Ennyit akartam erről elmondani. Viszonylag hirtelen történt az átmenet, ami alapján nagy haverok lettünk. Nem árultak zsákbamacskát, ha begorombulnak: irány a kórház. De egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó. Ugyanaz, mint a Hanghalló módszer (Elérhető az Ébredések Alapítványnál, dr. Harangozó Judit csinálja), csak pepitában.

Érzésem szerint a hangok Stockholm-szindrómásak lettek velem kapcsolatban, és nem igazán akarnak már nekem ártani. Az is igaz, hogy kettőn áll a vásár, de érzésem szerint nem én szerettem meg őket, hanem ők engem. Mert, ugye ki szeretne a fejébe alapból hangokat, vendégeket?

De ha már itt vannak, és nem úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban, hagyom. Mit tehetnék? 100-szor jobb, mint a pszichiátriai kontroll, a szedálás, az erőszak. Amúgy egész tűrhetőek, egyre nagyobbak a szünetek, egyre többször hagynak békén, sokszor meg is feledkezünk egymásról, általában csak akkor jönnek, ha a mibenlétüket firtatom, ami, sajnos, előfordul.

Én nem vagyok rosszul tőlük, viszont a saját bevallásuk szerint ők vannak rosszul tőlem, azt mondják, képtelenség megszokni engem. Amit nem is csodálok, tekintve, hogy egyáltalán nem könnyű velem kijönni, mármint a hülye gondolataimmal, amúgy igen, mert jámbor vagyok, a légynek se tudnék ártani, a toleranciám messze földön híres, mindenkit békén hagyok.

„Mindenki úgy szép, ahogy van.”

Amúgy egyedül az egó ellenállását kellett ehhez legyőzni, azt hogy én én vagyok, mindenáron én akarok elérni mindent, én akarok megírni mindent, én akarok jobban tudni mindenkinél mindent, én akarom megmondani a frankót, én akarok blogot írni, én akarok könyvet kiadni.

Szerencsére csak egészen hétköznapi dolgokhoz fűznek néha kommenteket, magamat így is többre tartom tőlük, hiányzik belőlük az az innováció, ami engem jellemez. Az élet más területén lehet, hogy ők az innovatívabbak, talán kiegészítjük egymást, talán együtt tudunk működni.

De nem kell rágörcsölni. Amit tudok, hogy nem kell gyógyszer, nem kell kórház, nem kell segítség, tartsák meg maguknak. Megoldom én egyedül. Ha máshogy nem megy, megoldjuk mi. Azt nem tudom, lehet-e embereket szeretni hangokkal a fejükben, de ha most akkor nem tudjuk, hogy ő ő-e igazából, de nem is kell engem szeretni, hanem csak békén kell hagyni. Olyan nagy kérés ez? Kocc.

Amúgy lehet, hogy csak azért hagyom, hogy hangok legyenek a fejemben, mert annyira utálom a pszichiátriát, annyira utálom a gyógyszert, és annyira utálom, hogy még ezekhez a hangokhoz is olyan hülyék, hogy 100 év alatt sem jöttek rá, hogy kell őket kezelni. Szerintem én rájöttem.

Végül is annyi a titok, hogy „élni és élni hagyni”. Dugják fel az állami erőszakot. Csókolom.

És ha kell egy kis kikapcs, nyomjunk be valami jó számot, például a következőt:

Ja, és vegyük fel hozzá a szemüvegünket… 🙂

Hallucináció, Pszichiátria, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!