Milyen ma Magyarországon?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Politikamentesen, diagnózissal

Egy biztos, ha nem a fővárosban laksz, meg vagy lőve. Egyetértesz velem?

Hiszen minden a fővárosról szól! Ott vannak a kórházak, az orvosok, a munkahelyek, a csapból is Budapest folyik… Kicsit ebből kezd már elegem lenni. Aki nem ott, hanem azon kívül (tehát vi-dé-ken) tengődik, vagyis, oda születik, az eleve kisebb esélyekkel vág neki a nagybetüs életnek! Érzem magamon, mióta az eszemet tudom. Én amolyan kisebb kiruccanásokra láttam magát a várost, egészen gimnazista koromig. Oda mentünk cipőt venni, mondjuk, vagy elvittek a Városligetbe korizni, esetleg oda kirándultunk az osztállyal. Gimis koromban már egy barátnőmmel és két barátommal elmehettünk busszal (Pest megyei vagyok)… Utána pedig már kollegista sem lehettem, mert féltek, hogy elkallódom, így albérletbe kerültem. Elkallódtam így is, mert nekem ne mondja senki, hogy 50km-re a fővárostól ilyen zárt környezetben ugyanolyan fiatalkorom volt, mint a fővárosiaknak! Kinyilt Pandora szelencéje, de azt az ott töltött 12 év sem tudta kompenzálni, hogy vidéki vagyok. Eredetileg. Nagyon elszántan szerettem volna fővárosi lenni, de nem jött össze.

Pont ma voltunk „fenn”, apósomat meglátogatni a kórházban (köszi, jól van, a körülményekhez képest), és rájöttem, hogy fél év eltelt anélkül, hogy oda utaztam volna… És nem hiányzott. Hihetetlen, de a net segitségével mindent megkapok, amit csak szeretnék vagy amit indokoltnak érzek. Férjem forditva volt ezzel: ő a fővárosból költözött vidékre még általánosban és őket pedig a vidék nem fogadta be sosem. Ezen meglepődtem, mert mikor én tanyasinak számitottam, akkor ő pedig gyüttmaradtnak. Ki hol volt kivülálló… Mindkettőnk külföldi élményei szerint meg ott ébredt tudatára magyarságunk!

Mert igen, magyarok vagyunk, Magyarországon élünk.

Ha esetleg néha elfelejtenénk. Mondom, magyar vagyok, csak épp diagnózissal. A férjem magyar, (pont ahogy szerettem volna) csak épp az a korosztály, akik kinn vannak már.

Szóval milyen itt diagnózissal? Letiltottam a háziorvost, hogy ráirja a diagnózisom a beutalókra, letiltottam a rendszerben, hogy mások lássák, így átlagos magyar anya és feleség lettem. Rögtön nem láttak el tizezer Ft nélkül a nőgyógyászaton, rögtön lett munkám, több is, mint amennyit elbirok, rögtön lett új barátnőm, akivel bulizni is megyünk majd, és és és… Mondjuk ott még nem tartunk, hogy esetleg valaki ezeken a területeken kívül szivből megkérdezze, hogy is vagyok valójában?

Elmondanám, hogy nem valami jól, ugyanis más is vagyok, mint egy újabb magyar (fehér) kisgyerek gazdateste. Elmondanám, hogy kiröhögött egy éve egy közvéleménykutató, mikor elmondtam, hogy 10-15%-ot is nőtt ennek meg ennek az élelmiszernek az ára. Elmondanám, hogy lecserélődnek körülöttem az emberek és a nyugdijasoknak kifejezetten szimpatikus lettem így, szívesen beszélgetnek velem. Azt is hozzátenném, hogy egy böffenésem a neten több aktivitást vált az emberekből (köszönöm annak, aki olvas), mint egy sirógörcsöm a családomnak. Elmondanám, hogy nem tervezek itt nyugdijas lenni, vagy ha mégis, akkor valahol az északi határ mentén egy hegyi faluban, két kutyával (bár mindig megfogadom, hogy nem lesz több kutyánk) és egy macskával (a macskát is mindig megfogadom) és villámharmincG-vel, saját youtube csatornával biztatnám a magyar fiatalokat, hogy menjenek el szavazni és tanuljanak nyelveket, lássanak világot, ahogy mi (a férjem meg én) tettük. Azt mondanám, ha valakit tényleg érdekelne, hogy már most keresem a lehetőségeket, hogy időszakokra én is kijárjak külföldre dolgozni, mert nyugdijam nekem sem lesz. A diagnózisomat tekintve elmondanám, ha nem tartanám titokban, hogy eddig hatvan éves koromig terveztem élni, most már el merem képzelni 75-ig is! Ami nagy előrelépés, lévén vannak napok, mikor alig birok kikelni az ágyból, hogy szembenézzek a mindennapokkal. Végül megkérnék mindenkit, hogy nézzen rám úgy, ahogy vagyok, nem úgy, mint egy kisfiú anyukájára, akit piszkálnak a suliban, nem úgy, mint egy MILF-re, akinek fiatalabb férje van, és nem úgy, mint egy sajnálatra méltó közellenség betegre, akinek ketyegő bomba a diagnózisa.

Esküszöm, hálás lennék, és én megértenélek, milyen nehéz minden nap az általad utált munkahelyre bejárni dolgozni fillérekért, megérteném a félelmed a váltással kapcsolatban, megsimogatnám a hátad, amiért a te anyukád is rákkal diagnosztizálták, és megölelnének, mikor elsirnád magad, hogy még a párkapcsolat sem jött össze, ezért inkább szinglinek vallod magad. Megérteném, mert átéltem én is ezeket, nem, nem vagyok más mint te. Megérteném, mert te is meghallgatnál engem, milyen évekig úgy elzárkózva élni, hogy senki nem szól hozzád üres mondatokon vagy bántásokon kívül.

Hivatalos, hogy jobban vagyok! És itt most nem számít a gyógyszerek száma, nem számít, mi van a papiron, az számít, hogy keresem a lehetőségeket, hogyan is lehetne saját házam, hogy jussak el végre a nászutamra és hogy lesz nekem, nekünk a legjobb, ahelyett, hogy még mindig mások állnának előttem a sorba, ahol a boldogságot osztogatják (vagy éppen a pénzt)!

Leave a Reply