Mi a valóság és mi nem az?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Ki dönti el egyáltalán?

Robi irása most bennem is sok gondolatot ébresztett. Annak ellenére, hogy én már beletörődtem a sorsomba, az apró személyiségzavarba és arra az injekcióba valamint 3 -féle bogyóra (egyik ebből a gyógyszerek által okozott parkinsonismust ellensúlyozni hivatott).

Férjemmel múltkor egy gyerekmentes este alatt megtárgyaltuk az én hallucinációm (?) milyenségét. Már ha most ezeket külön valami kisérletben okozzák nálam, akkor természetesen nem így hivnám őket.

Sokak szerint unalmas az életem, én kb 3 évet szinte átaludtam, annyi gyógyszert szedettek be velem. Menekülésem a hangok elől így sikeres volt, s nem is ártottam sokat senkinek. Merjem, ne merjem leirni a legdurvábbat? Nem, nem merem, ennyire azért nem „ismerjük egymást”…

Viszont volt olyan, hogy azt képzeltem, hogy Afganisztánban vagyok. Elraboltak gyerekkoromban. Az utcanevek valójában nem is léteznek, azért vagyok itt, mert rabszolga vagyok. Rabszolgája a családomnak és a férjem egy tiz éve zajló mentőakció katonája. Valójában az nem is ágy, amiben fekszem, hanem egy kinzókamra, tele ürülékkel és bogarakkal. A férjem megbizták, hogy épüljön be a „családomba” (akik nem igaziak természetesen, hanem ők raboltak el) és tegyen engem magába szerelmessé, majd szöktessen meg. Szinte már romantikus ez a kép, és napokig ebben éltem. Minden olyan elmaradott ebben a faluban, hogy akár Afganisztán is lehetne… Az utcák, az autók, a szokások, a sok szabály, amik szerint élnem kell. Szóval mikor a férjem kivitt a Dunapartra, azt képzeltem, éreztem, hogy engem már szétkinoztak a fekvőhellyel és a sok regulával, nincs fogam, fekete fehérben látok és a csont, amit a Duna mellett találtunk, valójában emberi csont… Valamint a gumikerék a Dunában egy bomba, és mi több, mikor megszököm, jóslásból fogok megélni, mert jósnő vagyok. Aztán a férjem (a beépitett ügynök ugye), fogta magát (tényleg így volt) és bevitt a rendelőbe, ahol én közöltem, hogy miattam valaki belefulladt a Dunába (úgy éreztem, ezt kell mondanom) és azonnal beutaltak a kórházba, ahonnan meg fogok szökni a férjemmel vissza az igazi családomhoz, akik gyerekkorom óta nem láttak, de nem adták fel a reményt.

Szép, igaz? Egy rossz álom is lehetne, sőt, lehet, hogy az is volt, csak éppenséggel napokig tartott. Érdekes módon, amint bekerültem a kórházba, azonnal eltüntek ezek az „álmok”. Viszont én megéltem ezt mint valóság…

A napokban az fordult meg a fejemben, hogy én nem akarom az életem egy kis szobában eltölteni. Még ha ilyen fegyverrel is kinoznak, amiről Dorotea irt a Robi által emlitett blogban, akkor is bizom benne, hogy túlélem kinzóimat. Nagyon rossz a hirekben olyasni, hogy a hires emberek gyerekeit sem kimélik, már ha igaz.

Vajon különleges képesség-e ez (a hangjaim sokszor olyat mondanak, amik igazak, vagy olyan tanácsolnak, amik beválnak, bár akár veszélyes is lehet ezeknek a gondolatoknak a megvalósitása), vagy tényleg katonai kinzóalany vagyok és nekik csak egy porszem a száz közül?

Inkább hiszek akár a világlélekben, akár a Jóistenben, minthogy ezt a teóriát be merjem fogadni a tudatomba. Jó ijesztő ez is, ijesztőbb, mint az én Afganisztán utazásom…

Igazából nincs olyan elmélet, ami ne lenne ijesztő ezzel az egésszel kapcsolatban. Még hogy az a tünete, hogy nincs betegségtudat, de ha van, akkor nem lehetsz az, nos, nekem ezt már annyiszor szajkózták, hogy beletörődtem, elhittem, amíg meg nem kaptam a skizo-affektiv zavar diagnózist. Hiszen ha nem ismered be a betegséget, akkor beteg vagy. Ha meg beismered, akkor pláne. Akit így elvittek, az nem szabadul… A zavarom, ami ugye már nem skizofrénia, vajon inkább annak a kapuja lehet? Most vagy ennyit javultam/menekültem, vagy ennyire béna kísérleti anyag lennék, hogy elkezdtek elengedni?

Beleélve magam Robi cikkeibe, ez is egy elmélet. És felnőtt emberek vagyunk, akiket egy diagnózisra el is vitethetnek, mert ki mondja meg ebben a bolond világban ki a normális és ki nem? Milyen sztenderdek szerint mérnek, vajon másik országban mit mondanának rám? Vajon ott is tömnének, vagy ahogy most sincs időm szorongani, úgy mentális betegnek lenni sem lenne időm? Ki tudja. Egyszer talán elválik majd.

Leave a Reply