Megéri? Nem éri? (Élet + Stílus rovat)


Éri, nem éri, hát ez az. Itt ülök a szoftverfejlesztés tanfolyamon, és “önszorgalomból”  saját hostolású WordPress oldalt fabrikálok, ahelyett, hogy figyelnék. Idéntől freelancernek nevezem magam munkanélküli helyett. Jó, mi? Azóta semmi eredményt nem értem el, viszont (majdnem) minden percét élveztem, ellentétben azzal, amikor 120-as pulzussal rohangáltam a rehab munkahelyen minden egyes átpiált éjszaka után. Szóval minden nap, és idegből varrtam, és nyomtam a kávékat, és szívtam a cigit, munkakezdés előtt már egy dobozzal, és duzzadt az aortám, és a pipától nem láttam, hogy nekem #eztköllcsinálni és alig vártam, hogy délután beérjek a krimóba. Érezhető a különbség, amióta azzal foglalkozom, amivel akarok, mondjuk most a vizsgákra kéne akarnom tanulni. Kicsit kevesebb a szörpike, de ez is oké. Valamit valamiért. Akkor a WP sablon és a PHP. A JAVA és a A C# ráér.

“Lassan járj, tovább érsz.” Most nem az, hogy tovább érek, vagy tovább élek, mert nem az. A kedves Csáth Géza bácsi számolta ki valamelyik novellájában, hogy hány millió, meg milliárd éveket él, miközben morfiumozik, az meg mondjuk a másik véglet, éppen elég nekem hogy kellemes, lagymatag semmittevéssel telnek a napjaim, és mivel kiszuperáltak a rehabilitációs bizottságban, és havi 50+ pengő fixszel az ember könnyen viccel, hát mondhatom, az egész életem csupa báj, és kellemesség. Az oviban nem voltam hajlandó délután aludni, sem a pszichiátrián csendes pihenő alatt, de bizony mondom néktek, mostanában elnyom a buzgóság. Az alvásom is rendeződött: akkor alszom, amikor akarok, nem vált be sem a rivotril, sem a dupla rivotril, sem a gyámság fenntartásával való fenyegetőzés, de szerintem még az agyonverés sem segített volna rajtam. Vagyis nem lett volna az igazi megoldás, csak amolyan endlőzung. Innen nézve egy kissé röhejes is az egész.

Most kéretlen életmódbeli tanácsokat adok, de ha legközelebb gasztro rovattal jelentkezem, akkor már onnan lehet tudni, hogy elérkezett a vég kezdete. Szóval, folytatnám: régebben azt hittem, hogy minél jobb állapotban van egy kedves beteg, annál inkább ilyesfajta munkahelyen van a helye, 1. hogy pénzt keressen, 2. hogy úgymond társaságban legyen 3. (és ezt nem teszik hozzá) hogy játsszon. Hogy lemodellezze, leképezze magának a világot kicsiben, kitaláljon magának intrikát, cselszövést, vállveregetést, mezei piros pontot, és úgy viselkedjen kicsiben egy rehab munkahelyen, mintha a nyílt munkaerőpiacon lenne, úgymond normálisak között. Mert színház az egész világ, és ha kitesszük a lábunkat a négy fal közül, onnantól kezdve már szerepet játszunk, egy ilyen intézményben meg hatványozottan. Űristen, csoda, hogy túléltem ezt is, ahogy a pszichiátriát, meg a gyámsági herce-hurcát.

Valójában egy időre talán jó, de benne is van a nevében, hogy REHABILITÁCIÓS munkahely, csak sokan örökre gondolnák. Egyesek nyilatkoztak, hogy innen mennek majd nyugdíjba, efféle. Csakhogy az ember már érzi, mikor van készen, mikor elég. Amikor a rehabilitáció már csak ront az állapotán, akkor kell váltani. Az én meglátásom szerint. Különben már csak lefelé visz az útja. Amikor már nem okoz örömet a szerződéshosszabbítás, amikor minden nap lógásnak, szabinak, táppénznek örül az ember, ezek a figyelmeztető jelek. Amikor elküldik a városba, és vonakodik visszamenni munkaidőben, a szünetek megnyúlnak, a vécére gyakrabban kell menni, hacsak kifújni is magát az embernek. Az étel csak munkaidőben esik jól, és titokban, nem a szünetben, negyedóráig kell söprögetni az asztalt, máskor meg meredten bámulni magunk elé.

Szóval csak annyi lenne, hogy aki már megérett arra, és megteheti, dobbantson nyugodtan. A rehabilitáció nem egy életre szól. Bár, tudom, hogy valaki nem teheti meg. Tőlük sorry, nekik ne mutassuk meg a bejegyzést. 🙁