Egy másik féle "magunkba fordulásról" szeretnék most irni, nem a hagyományos meditációról - amit mindenképp ajánlok mindenkinek egyébként!
Emlékszem még arra az időre, mikor a férjemmel jártam el horgászni, és kaptam tőle ezt a kalapot, még az első évben! Akkor is volt minden, azt hiszem, itt éppen tanultam egy munkához szükséges vizsgára és jól elvoltam, az összkomfortos (ám igencsak felújitásra szoruló) kislakásban a szüleim fölött! Meditálgattam, kinn voltam a természetben, olvastam, mindent pozitivan láttam, még az arcomon a foltokat is! És persze szerelmes voltam, de nagyon. Igy könnyű volt (könnyebb volt) mosolyogni és optimistának lenni... Csakhát, lett ami lett, önálló élet indult és ez még csak a kezdet! Aki nyomon követi a bejegyzéseimet, az tudja, hogy hosszú út vezetett ide, és most itt várom ezt a feelinget, mosolyt, belső békét magamtól, ami ezen a fotón úgy sugárzott belőlem (saját magamhoz képest)!
Nem, ez a mostani téma a konkrét fizikai munka. Már hetek óta halogattuk a fa beszerzését, mert éppen a kéményt vártuk és finansziroztuk, vagy valami közbejött. Néztük az árakat, az akáccal megvezettek minket rendesen, de már nincs mit tenni, hiába, nem volt tapasztalatunk benne (a tanulság még mindig az, hogy nem lehet soha jól járni, ha valaki ezt hirdeti, gyanús).
Szóval most jött el az a pillanat, mikor fát hoztunk el, ráadásul "ingyen fát", hiszen anyósomék is úgy kapják ajándékba a krőzus (ám segitő szándékú) rokonuktól. Férjem felvágta, amit el akartunk hozni, jó nehéz volt, akkor még nem tudtuk, hogy csúnya sérve van. Félretették és vártuk a fuvart, ami most hétvégén meg is érkezett. Egy rendkivül korrekt srác hozta el, aki segitett fel- és lepakolni, a saját autójával, jelképes összegért. Ebben a megyében sokan ilyenek, ez már feltűnt, és visszaadja az emberekbe vetett hitemet, esküszöm. No de a témához: amire én megfőztem az ebédet, addigra megjött a fa! Tizenegykor már pakoltuk le az autóról, a kocsibálló közepére. Srácot kifizettük, és ott álltunk ketten (gyerek gyengélkedik), hogy akkor hova rakjuk, hogy rakjuk.
Eddigre már ott tartottunk mind a ketten, hogy csalódtunk a szüleinkben: apu is az otthoni fát másnak adta, apósom kiszedte a keményfát a mienk közül, anyu nem tud érzelmileg támogatni, anyósom megint a kedvenc fiával van elfoglalva. Alaposan sajnáltuk magunkat és itt volt az a sok fa, aminek helyet kellett találni és csinálni konkrétan! Jóban, rosszban, a szerelem nem enyhült, csak háttérbe szorult, a sok gond mellett, de igenis együtt evezünk ebben a csónakban, szóval úgy döntöttünk, csináljuk!
Nosza, mind a ketten kesztyűt húztunk, és akkor elkezdtük. Én szedtem, adtam, férjem pakolta. Közben beszélgettünk, lihegtünk, óránként szünetett tartottunk. A nap is szépen sütött, izzadtunk! És csak ment az összedolgozás! Négy órán keresztül. A végén letakartuk, bár én erősen gondolkodtam rajta, hogy lefényképezzem az előtte-utána állapotot, de megálltam. Ez most rólunk szólt, magunknak, nem a külvilágnak. Mikor végeztünk, ittunk egy kávét és csak néztük (addigra gyereknek már hőemelkedése volt) és minden gondunk bajunk kisebbnek tűnt.
Igen, jöhet a rossz idő, most kb. két hónapig jók vagyunk!
Gyereket megetettük fokhagymakrémlevessel (igazi fokhagymából), elküldtem megfürödni, új pizsamába öltöztettem, beizzitottam alatta az elektromos takaróját és ágyba parancsoltam, majd ittam egy szénsavas Márka üditőt (amit egyébként tilos, bár nem értem miért), megnéztem a naplementét - hullafáradtan addigra - és újbóli lázmérésre normált mutatott a hőmérő. Ágynyugalom, egyáltalán, nyugalom, a megoldás, mindamellett, hogy nem vagyok hajlandó azt a lehetőséget számitásba venni, hogy kovidosok lennénk! Szóval a fizikai munka annyira leszivott, hogy perpillanat nem érdekel egyik szülő gondja-baja sem (nincs is nekik amúgy, az állapotukhoz képest), az sem, hogy miért más az ő generációjuk a mi nagyszüleinkhez képest, egyáltalán, azért költöztünk ide, hogy nyugtunk legyen, és az is van. Egyfajta belső tartást kezd adni ez az egész különélés, hogy igen, ezt is megoldottuk, egyedül, mert nem segit senki, csak magunkra számithatunk, és magunkban nem csalódunk! Alig várom, hogy mikor már "jó a vége", újból lőjek egy szelfit, és természetesen mindenkinek megmutathassam az, hogy TESSÉK, hát nem megérte?!? :D
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157