Szerintem sokan kíváncsiak, akkor hogy is van ezekkel a madaras „hallucinációkkal”. Akkor most ennek nézünk egy kicsit utána. Pl. többször előfordult, hogy madarak hangján keresztül véltem emberekkel beszélni. Aztán madarak hangján véltem nagy mesteremmel, a vareczaságban (mivel jelentős vareczistának is számítok, tudtommal én mélyítettem egyedül a versfolyót), szóval Szent Varecza Lászlóval együtt sámánkodni, amikor ő a dozmati erdőben sámánkodott, én pedig a sóstói erdőben. Szóval ilyenek voltak. Sajnos tavaly végleg eltávozott közülünk a maestro.

Ezt csak azért mondom, hogy azt hogyan kell például elképzelni, amikor például Assisi Szent Ferenc beszélgetett az állatokkal, vagyis madarakkal, vagyis értette a nyelvüket. Nos, semmiképpen nem úgy, hogy nekik csicsergett, vagy hogy úgy „en bloc” értette volna az állatok nyelvét, ugyanis ilyen nem hiszem, hogy lenne. Inkább azt kell feltéteteleznünk, hogy a madarak beszéltek hozzá emberi nyelven. Tehát ez nem úgy van, hogy én mindent megértek, amit akarok, vagy van ilyen veréb-latin szótár, hanem a madarak kedves hangképző szerveik segítségével (és szerintem némi enyhe telepátiával) beszélnek hozzánk, és ez nem elsősorban rajtunk múlik, hanem inkább rajtuk, mert ha valakivel beszélgetni akarnak, azzal beszélgetni is fognak, de ha nem akarnak, nem szólnak.

Hozzám igazán nem sokszor szoktak szólni. Nem is nagyon érdeklődünk egymás iránt úgy általában. Hanem ma szóltak hozzám, és megfigyeltem igazán, hogy csinálják. Pont a delfineimnek is olyan kedvük volt, hogy lehetett velük szót érteni, és akkor szólt hozzám a madár. A delfinek vagy cetek mondanivalójára reagált, tehát engem csak egyfajta interpreterként használt szerintem, de az egyből kitűnt, hogy a delfinek és ezek az énekesmadarak nem nagyon szívelik egymást per pillanat. Megvan az elméletem, hogy miért nem, nem hinném, hogy a halacskákon vesztek volna össze, hanem szerintem a madarak unják már, hogy a delfinek élő kamerarendszernek használják őket az emberi közegben. Meg hogy küldik őket vándorútra, meg ide oda, azt is nagyon unhatják már.

Aztán este, amikor cigiztem, megint szólt hozzám a rigó, amikor éppen ezen a megírandó bejegyzésen gondolkoztam, és a meglepetés erejével hatott rám, amikor azt rikoltotta, hogy „Dicsőség a rigóknak!” Persze én jót mosolyogtam az egészen, és visszakérdeztem, „A feketerigóknak vagy a sárgarigóknak?” Erre persze besértődött, és utána már egyáltalán nem szólt. Ilyen módon tudtam meg, vagyis hogy jelentették ki előttem a madarak, hogy nekik is tudatuk van, valójában némely madárfaj elméletem szerint értelmesebb is, mint a háziállataink, csak az embernek van egy elképzelése a világról, amit szeretnek erőteljesen sulykolni, de hát az egész nem így van vagy lehet.

Végülis érdekem nem sok fűződött volna megírni ezt a posztot, mert lelkes húsevő voltam, egészen a legutóbbi időkig, például ma is bevágtam egy jó darab szalonnát, de már egy ideje kevésbé kívánom a húst, és egyre jobban gyanakodva eszem ezeket állatokat, és már kezdek gyanakodni, hogy valami itt nem stimmel. Amúgy nem kell ehhez túl nagy vallás vagy spiritualitás, egyre inkább józan belátás vezetett erre. Amúgy sem kedvelem a gasztronómiát, igazából enni sem szeretek, csak betömöm magamba a kaját, igyekszem hamar túl lenni rajta, hamar letudni és kész. Néha eszembe jut a régi mondás: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.” Pf, na, ennyi.

Nem tudom, valaki más tapasztalt-e már ilyeneket, gondolom, igen. Van pl. egy kollégám, aki előtt szerintem szintén megnyilvánulnak ilyen módon a madarak.