Lemondások

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Tegnap este gyerekmentes esténk volt. Előfordul az ilyesmi, hiszen nekünk is kell a kettesben töltött idő! Nem járunk sehova egyébként, még moziba sem, mert akkor például mindig özönviz szerü eső hullik az égből, mikor erre rávesszük magunkat. Igen, lemondtunk a szórakozásról, bár én egyszer elmentem a helyi müvelődési házba a múltkor, ami egyébként sem sikerült valami jól és valami hosszúra, jobb volt, amig idehaza csak beszélgettünk kötetlenül az életről előtte.

Az ilyen gyerekmentes estéken legfőképp ilyenkor beszélgetni szoktunk, olyan dolgokról, ami nem gyerekfülnek való (nagyon odafigyelünk az általunk helyesnek tartott kommunikációra).

Szóval próbáltunk lazitani igy a karácsony után. Férjem elvitte sétálni a kutyánkat (aki anyósomékkal él, tehát ehhez haza kellett mennie) és ismét süteményt vacsoráztunk mind a ketten. Amúgy egy kilót hiztam csak az ünnep alatt, amit ha kétszer nem vacsorázok, már le is adtam, szóval nem para. Amig a férjem kutyázott, addig én megtettem 3000 lépést ebben a szép napsütésben fiammal a környéken. Beszélgettünk közben és kipróbáltuk a lépésszámlálót… Szóval az este.

Mindketten befeküdtünk egy egy kád forró vizbe és ment a darts a TV-ben. Nekem már napok óta sirhatnékom volt, holott minden a legnagyobb rendben van, mondhatjuk. Én igazán éreztem a belső feszültséget, miszerint nekem most sirnom kellene, hogy megkönnyebbüljek! De persze nehezen ment, hisz nem történt tragédia, csak éppen számba kezdtem venni, mi mindenről mondok le az életemben.

A csokoládé már nem tartozik ide! Azt igenis eszem. Igaz, nem nagy mennyiségben, de olyan két sort szoktam enni éjszakánként. De mi ehhez képest az, hogy nem volt nászutunk akkor, mikor még mentünk volna! A kapcsolatunk első két évében még mentünk volna, csak épp nem tudtunk, anyagi okok miatt… Igaz, ezt még tiz év múlva is bepótolhatjuk, ha optimista akarok lenni, ami most épp nem olyan könnyü!

Lemondtam a filléres ruhák gyüjtéséről is, körülbelül fél éve. Egy szép vagy borús, ki tudja már, nyári napon úgy döntöttem, van elég ruhám és nem veszek többet. Igaz, egyszer megszegtem, mikor bevásároltam egy melltartót és két szép bugyit csak hogy legyen kedvéért, de egyébként semmi.

Lemondtam Instagramon a fitness követésekről. Egyszerüen már tudom a testem, már nem érdekel annyira a kerek popsi hiszen a fájó térdeimmel amúgy sem tudok már sem futni, sem guggolni. No ez nem azt jelenti, hogy elengedtem volna magam teljesen, de azért már nem vagyok fanatikus.

Lemondtam a rengeteg szelfiről, bár mikor az emlékeket feldobja a google, mindig szivesen nézem meg őket, szóval nem volt az olyan rossz régen, mint képzeltem.

De ami igazán eltörte tegnap nálam a mécsest, az az újabb gyerekről való lemondás volt. Azt hiszem, ez a legnehezebb az összes közül. Próbálok észérvekbe kapaszkodni, de nagyon nehéz. Ilyen például, hogy nincs is hova, elvégre a szüleim fölött élünk az emeleten, külön bejárattal, még mindig. Ez nem olyan rossz, hisz szeretem őket, és mindig van kire bizni a fiam, nameg ő is teljesen hozzájuk van nőve, mondhatjuk, igazán szoros a kapcsolatuk! Szóval hogy én többet nem leszek már terhes. És pont akkor nem, mikor már kézben tartom a gondolataimat nagyfokú tudatossággal és érettebb fejjel vághatnék neki a kalandnak! Nem lesz több gyerekem, ez olyan végleges, olyan szomorú, olyan szörnyü, hogy minden pillanatot értékelnem kell a fiammal (teszem is!) mert ez a szekér már elment. Elment úgy, hogy a meglévőt is két és fél hónap után láthattam először! Többet nincs puha baba ölelgetés, puszilgatás (a másét sem szoktam) és hiányozni fog mindig is férjem és köztem ez a mások által összetartó kapocsnak tartott jelenség. Na itt már bömböltem egy kicsit, holott mi nem azért házasodtunk, hogy jogilag minden rendben legyen egy születendő gyermek esetén. Nem, mi pusztán szerelemből tettük mindezt! Azért, mert egymást választottuk a elkövetkezendő legalább tiz évre (eddig gondolkodtunk az esküvőnkkor, mint kiderült, mind a ketten). Férjem rendszeresen meg is apja a bátyjaitól, mikor azok kifogytak egy vita esetén az érvekből, hogy különben is, neked nincs gyereked! Miért csinálják ezt sokan? Olyan elképzelhetetlen, hogy a házasságnak van értelme nélküle is? Annyian be nem vallanák, hogy nem kellett volna gyereket vállalniuk, vagy épp rosszkor tették mindezt, vagy súlyos anyagi gondjaik vannak miatta, arról nem is beszélve, hogy esetleges válás esetén ott maradnak vele egyedül? Tegnap ezt jól megsirattam, bár túl sok könny nem volt. Olyan üresség tölt el, ugyanakkor tudom, hogy jobb ez igy. Talán kapuzárási pánikom van, nem tudom. Mikor terhes voltam, nem fogtam fel igazán, mekkora csoda is az egész, jobbnak láttam mással foglalkozni, amit igy utólag már nagyon bánok. Az eszemmel tudom, hogy nem tudok felkelni éjjelente, nem tudnék neki mindent megadni, ez az első elhanyagolásával járna, és akkora kötöttség amit nem tudok vállalni. A mi gyerekünk a kutyánk, még ha hülyén is hangzik.

Mindig is úgy képzeltem, hogy az unokaöccseim, hugaim majd hozzám fognak fordulni, mikor baj van, vagy mikor épp tanács kell, de ez nem jött be, ők nem akarják, még Facebookon is elzárkóznak. Mindig úgy képzeltem, összejárok majd az unokatestvéreimmel, és ez sem vált be, nincs közös témánk, csak maximum a munka. A férjem keresztgyereke, unokahugai ugyan aranyosak, de nem vagyunk valami nagyon az életük részei. Nekem az öregek maradtak, ők viszont állandó jelleggel nekem akarnak tanácsot adni, kérve kéretlenül.

Szóval tegnap bukott ki az egész, és elkezdtünk hosszabb távra tervezni, mint tiz év. Egyébként ez azért is lesz vizválasztó, mert a fiam akkkor lesz 18éves, felnőtt. De hogy a férjemnek is le kell mondani a gyerekről, az akkora áldozat, amit alig tudok elhinni, hogy vállal! Az ösztönök erősek, mindenkiben. Hogy mi lesz tiz után, abban csak az a biztos, hogy együtt leszünk és megyünk majd mindenfelé, szabadon… Kettesben.

Leave a Reply