Kétségek között fulladozva: miért gondolom, hogy el kell hagynom a pszichiátriát?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

A karrierem elején járó pszichiáter vagyok, és felnőtt, járóbeteg ellátásban dolgoztam a kórházi alapú mentális egészségügyi rendszerben az USA-ban az elmúlt öt évben. A pszichiátriát választottam, mert az egyik kedvenc elfoglaltságom hallgatni az embereket. A végtelenségig kíváncsi és érdeklődő vagyok az emberi tapasztalatok iránt. Volt egy rokonom, aki skizofrén volt, és a családja is elkerülte, és én együttéreztem vele, és azokkal, akiknek hasonló tapasztalatai vannak. Úgy gondoltam, érzékeny, nem ítélkező, nyitott elméjű fiatal nőként, ez az ideális karrier nekem.

De kezdtem megkérdőjelezni a pszichiátriát a rezidensségem harmadik évében. Olvastam egy cikket a tardyve disphoriáról, vagy antidepresszáns által indukált krónikus depresszióról, ami érzésem szerint értelmesnek tűnt nekem. Logikusnak tűnt, hogy ha rajtahagyjuk ezeket az embereket a gyógyszereken a végtelenségig, akkor a személy szervezete ellenáll a szernek. Készítettem egy prezentációt a lítium vesére gyakorolt hatásáról, hosszú távon, ami elborzasztott. Szomorúan vettem tudomásul, hogy sokan hosszú távú vesekárosodással élnek néhány évtizedes szerhasználat után. Szintén kezdtem megérteni a kockázatait az antipszichotikumoknak, és látván az egyre kiterjedtebb használatukat, olyan módon, ami megint csak elborzasztott. Láttam ezeket a erős és rendkívül kockázatos gyógyszereknek a használatát az alvászavartól a a szorongásig, és a viselkedés kontrollig. A klinikusok felírják őket elővigyázatosság és megszorítás nélkül.

Közben intenzíven érdeklődni kezdtem a pszichoterápia iránt, ami reményt adott, és fenntartotta az érdeklődésem. Ez egy örömforrás volt a praktizálásban. Habár, senkit sem érdekelt volna az, hogy pszichiátert fogadjon csak a pszichoterápia miatt. Egy gyengén ellátott területen dolgoztam, és megegyeztünk, hogy csinálhatom kis mennyiségben, hogy maradásra bírjanak. Észre kellett vennem, hogy a foglalkoztatott pozíciókban az érdekelte őket, mennyi pénzt generálsz, ami lefordítva annyi, hogy minél több páciens ellátását jelenti, a minőség rovására.

Öt év járóbeteg-ellátás után a pszichiátrián, komolyan megfontoltam, hogy elhagyom a területet. Ami nagyon szomorúvá tett, minthogy szerettem gyakorolni a pszichiátriát a szó szoros értelmében. Egy olyan gyakorlatot szerettem volna megvalósítani, ahol megfontolok számtalan faktort, ami befolyásolja a páciens érzelmi állapotát, és nagyon kevés gyógyszert írok fel. Rendkívül kritikus pszichiáter vagyok, de azt hiszem, a mentális betegség – habár ritka – és a gyógyszerek használhatók válogatottan, konzervatívan, és a lehető legkevesebb ideig, amíg hatásosak. Habár, a 90%-a az embereknek, akik beléptek a szobámba, nem voltak mentális betegek. Érzelmileg stresszesek voltak, és pszichológiai problémáik voltak. Úgy becsülöm, hogy ezeknek a problémáknak a 80%-a kapcsolati traumából eredt, vagy jelenbeli (abuzív vagy sikertelen párkapcsolatok), vagy múltbeli (nevelők által okozott traumák). Ezek nagyon fontos problémák; habár nem gyógyszeres problémák, és nem kellene őket gyógyszerezni.

Még olyan páciensek is vannak, akik jönnek hozzám, és kérik, hogy diagnosztizáljam őket pszichiátriai rendellenességgel, és nagyon indulatosak és támadóak, ha nem teszem. A többség elmondja nekem, hogy „krónikus depressziója és szorongása van”, amiről azt gondolják, hogy agyi, kémiai egyensúlyzavarból fakad, és gyógyszerezést igényel életük hátralévő részére. Ezek a páciensek azokkal a szvakkal írják le az őket ért stresszt, hogy depresszió és szorongás. Nagyon szomorú sok embert látni, ahogy attól szenvednek, hogy mélységesen elvesztik a kapcsolatot saját magukkal, egy fals narratíva promóciója kapcsán. Elképzelem, ahogy felnőttek, egy nevelő mellett, aki azt mondta nekik, hogy valami nincs rendben velük, amikor negatív érzéseket tapasztalnak – valószínűleg a nevelő miatt – és a gyógyszeres ellátórendszer retraumatizálja őket, ugyanazzal az abúzussal.

A páciensek jobban igénylik a pszichiátriai szereket, valaki olyannak nézve engem, aki gyógyszereket ír fel nekik, minden megbeszélés nélkül. Most is van néhány páciensem, akik azt kérik tőlem, hogy írjam fel a gyógyszereket, és ne tegyek fel nekik kérdéseket a stresszre vonatkozóan, nekem ez a szerepem, és csak a tüneteikről kérdezzem őket.

Ezekkel a nehézségekkel szembenézve, ami még jobban lehangol, az a kollégáim reakciója. Pszichológusok és különböző típusú pszichoterapeuták, akikre számítottam, hogy hasonló gondolkodású szövetségeseim lesznek, pont nem azok. Arra számítottam, hogy ezek a szakemberek nem bátorítanak gyógyszerezésre, és az érzelmi gyógyításra helyezik a hangsúlyt. Ellenkezőleg, a legtöbb beutaltam pszichológustól jön, akik pontatlanul diagnosztizálták őket megszámlálhatatlan komoly rendellenességgel, többek között ADHD-val, és bipoláris zavarral.

Az egyik napon, egy fiatal nőt betalt hozzám egy terapeuta, aki diagnosztizálta őt bipoláris zavarral, ismétlődő rohamokkal, gondolatrohanással, és túláradó érzelmekkel. A páciens perfekcionista fiatal hölgy volt, fixált volt a diagnózis által, és hangulatstabilizálóra számított, ami visszaváltoztatja őt egy idealizált verziójú önmagába. Elmondtam neki, hogy nincs bipoláris zavara, vagy bármi más mentális rendellenessége, és hogy a nehézségek, vagy szokatlan dolgok, amiket tapasztal, normálisok. Bátorítottam az önelfogadásra, és az összefüggések feltárására, ami a gondolatrohanásokat okozza.

Ő elégedetlen volt, és elmondta, hogy nem ért egyet, és másik szakvéleményt fog keresni. Ami a legaggasztóbb volt, hogy részleteztem neki a negatív hatásait a „hangulatstabilizálóknak”, ami nem hatotta meg. Van tehát egy terapeutánk, aki azt kéri, hogy „robbantsak” ki hangulatstabilizálóval, egy pácienst a gyakori szorongásából. Ez a páciens nem hogy nem volt bipoláris, véleményem szerint nem volt mentális beteg sem. Tapasztalataim szerint, a legtöbb terapeut nem hatékony, ego-vezérelt, tendenciózusan a saját hatástalanságukat arra interpretálják, hogy a páciensnek gyógyszereket kell szedni. Gyakran üzennek nekem, panaszkodva, hogy a páciens nem lett „jobban”, és hogy nem írtam fel a megfelelő gyógyszert. Ezek a páciensek gyakran bántalmazó kapcsolatban élnek, amit visszautasítanak otthagyni. Nem veszek részt annak a stressznek a kioltásában, ami arra hívja fel őket, hogy hagyják ott a bántalmazót.

A gyógyszer sok betegséget okoz, túldiagnosztizálással és túlkezeléssel. Ne csodálkozzunk, hogy az orvosok és pszichiátriák túlterheltek: „Terápiarezisztens” pácienseket gyártunk gyors ütemben, mert nem ii mentálisan betegek.

És minthogy nincs senki a szakterületemen, akivel ezeket megbeszélhetném, teljesen egyedül érzem magam. Amikor elkezdtem megosztani ezeket a megfontolásokat a rezidensségem alatt, üres tekintetekkel találkoztam. Néha posztolok ezekről a problémákról egy pszichiáter fórumra. Egy kevés résztvevő támgat, de a legtöbb olyasmiket tanácsol, hogy lendüljek túl rajta, visszakozzak, ne legyek drámai, nyissak magánrendelőt, stb. Ezek közül a javaslatok közül egyik sem változtatja meg a területet, és okoz kevesebb kárt a társadalomnak. Ellentétben, ha valaki arról posztol, hogy hogy mennyi pénzt tudnak szerezni minél több páciensből, az emberek támogatóak – és nem teszik szóvá a nem etikus praktizálást sem.

Szóval próbálom megtalálni a kivezető utat. A pácienseim hiányozni fognak nagyon. Néhányuk hallgat rám, és csökkenti vagy leállítja a gyógyszereit, és felfedezi a saját útját az érzelmi egészség és önelfogadás felé. A pszichiátria gyakorlása józan környezetet igényel, ahol bőséges idő áll rendelkezésre minden egyes páciensre, és nincs nyomás arra, hogy a gyógyszerfelírás az ideális forgatókönyv, de sajnos nem ez az alapértelmezett az ellátásban. Olvastam a páciensek történeteit a Mad In America-ban, és nagyon sajnálom a félrekezelést és a bántalmazást, amiket ki kellett állniuk. Látok a leírt esetekhez hasonlóakat meglehetősen gyakran. Néha tudok segíteni, de néhány esetben már túl késő.

A pszichiátriába naivan, 25 évesen mentem, fogalmam sem volt, mit találok ott. Ha tudtam volna, amit most tudok, nem választottam volna ezt a területet. Ugyanakkor, rengeteget tanultam magamról, és más emberekről, és általában tudatosabb, egész emberré váltam. Megértőbb lettem, és elfogadtam az érzéseimet és érzelmeimet, és megtanultam megölelni inkább, mint elrejteni az érzelmesebb részem. Sokakat segítettem az úton, de a trendek a pszichiátrián belül erősebbek, és úgy érzem, megfulladok, ha árral szemben úszom. Nem tudom, mit tartogat a jövő, de addig szükségem van a munkámra – amiért nem csatoltam a teljes nevem az írásomhoz: biztos vagyok benne, hogy kirúgnának. De mostanáig még a pszichiátriában vagyok. Megpróbálom folytatni a harcot, és a jó harcot vívni.

Drowning in Doubts: Why I Think About Leaving Psychiatry

Mad In America
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány / robi781030@gmail.com

Szólj hozzá Te is!