Kétféle munkarehabilitációs modell


Érdekes, hogy én sose akartam magam leszázalékoltatni. Csak az állapotom volt olyan a skizofrénia utáni depresszió miatt, ami miatt engedtem, hogy összeszedjenek szinte, autóba rakjanak, és elvigyenek a leszázalékolási bizottsághoz. Ettől fogva nem maradt más választásom, mint valamiféle leszázalékoltaknak való munka. Bár sok ilyen munkahely van a városban, létük az állami támogatástól függ, az engedélyt kb. fél-egy évre kapják meg, eléggé bizonytalan mindig a tovább működésük. Én egyetlen helyre jelentkeztem, ahol fogpiszkálókat kellett volna csomagolni, vagy mittudomén. Na, ott azt mondták, azt is hónapok múlva, hogy aki ilyen beteg, nem tudják foglalkoztatni. Ez körülbelül annyira tett jót az önbizalmamnak, hogy soha többet nem jelentkeztem sehová. Különben is, aki igazán depressziós, semmi szüksége pénzre, aki nem akar élni, annak nincs szüksége semmire, pláne anyagi javakra. Többet nem is jelentkeztem sehová, ezután mindig az volt, hogy megkerestek az ilyen munkákkal, és pedig meggyőztek róla, hogy a pszichiátriai közösségi ellátás milyen király, meg “emberek között vagyok”. Én alapvetően szeretem az embereket, elméleteben, ameddig nem kell egy légtérben tartózkodnom velük. Az első munkahelyemen kivétel nélkül pszichés betegek dolgoztak, akik kétségkívül emberek között voltam, akik között érdemes lenni egyesek szerint. Ott találkoztam A.-val, aki már ott kisajátított magának, bezárt az autista fiúk szobájába, hogy ne nagyon legyek nők közt. Azt hiszem, akkor utáltam meg igazán az autistákat mint “munkatársakat”. Különben a toleranciaszintem a mentális betegekkel szemben mindig is alacsony volt, kivéve a skizofrénekkel, mert sorstársakat láttam bennük, és azt hiszem, még mindig jó pont nálam, ha valaki skizo, de nem feltétlenül kezdek velük barátkozni.

A második ilyen munkahelyem, a jelenlegin, ahol a kezdetek óta dolgozok, duplaannyiért, mint az előző helyen, a rehabilitációs célok meghatározásánal általában mindenkit próbáltak meggyőzni, hogy kezdjen el a későbbiekben valamiféle szociális munkás képzést, aztán ez az egész szerencsére feledésbe ment. Az előző munkahelyemen próbáltak rehabilitációs foglalkozásokkal változatosabbá tenni, itt a rehabilitáció kizárólag “munkaterápiából” áll, ahol a termelésre helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, az eredmények itt sokkal jobbak, dinamikusan fejlődik az intézmény, köszönhetően a vezetés értékesítési stratégiájának. Viszont a termeléscentrikus hozzáállás gyakrabban vezet személyes súrlódásokhoz. És ha nem sikerült rendezni a konfliktust, akkor nincs szerződés-meghosszabbítás. Az előző munkahelyen kábé az volt a rendszer, hogy aki bejött, megkapta egy napra az 1000 Ft-ját, aki nem, annak kihúzták a napját, és arra a napra nem járt pénz. Érdekes, hogy ott senkinek nem kellett felmondani, senkit nem kellett elbocsátani, az egész szinte laissez-faire szisztéma szerint működött, de az orbáni munkaalapú állam egy ponton megszüntette ezt a fajta rehabilitációt, hanem maradt a teljesítmény-, ás termeléscentrikus modell, ami a jelenlegi munkahelyemet jellemzi. Néha azt gondolom, visszamennék a nyugisabb helyre, kevesebb pénzért, de mivel ezt a fajta megengedő rehabilitációt már nem támogatja az állam, marad a mindennapos “cicaharc”, egymás teljesítményének, és viselkedésének állandó kontrollja, fúrkálódás, szúrka-piszka. Bár, ha jobban belegondolok, ez készít fel jobban a nyílt munkaerőpiacra való visszakerülésre, sőt egy kicsit néha úgy érzem, itt még keményebb is néha, mint a nyílt munkaerőpiacon, mert ott az intrikák finomabban zajlanak le, ameddig itt az emberek nyíltan ugranak egymás torkának, ha olyanjuk van. Szóval, ha megint pszichologizálni szeretnénk egy kicsit, az előző munkahelyem modellje a laissez-faire (ráhagyó), és a demokratikus között volt valahol, ez pedig inkább a demokratikus, és autokratikus (tekintélyelvű) vezetés keveréke. És hogy melyik a jobb? Simán a régi fajta, még ha kevesebb pénzért is, ha már rehabilitációról van szó.