Elkezdtük a nyolcadik hetet.
Minden lecke kész, saját farm a konyhában és erkélyen alakulóban, meditációk rendszeres végzés és jóga újrakezdése pipa. Természetesen gyógyszerem van elég, bár szerintem fele ennyivel is jól működnék, kiélesedtem a veszélyhelyzet miatt. Extra érzékeny vagyok mindenre, szemem mint a sasé, érzékeim kihegyezettek, lelkem sokszor még sima is, pláne egy nyugis forró fürdő után.
Tényleg, egy szavam sem lehet. Minden ok, erősek vagyunk.
Csak ez a fránya szociális elszigeteltség, ez ne lenne. Nem is a koronavirus érdekel, hanem azok mellékhatásai. Az összeomló gazdaság (én is munka nélkül maradtam, kivéve egy apró jótékonyságit), a kormány teljhatalma, a rendőrállam esetleges megvalósulása és persze, ha véletlenül akarnék is, akkor sem mehetek sehova.
A sportot letudom az utcában, már ha ez sportnak nevezhető. Konkrétan sétálok az utca egy végéből a másikba, fel s alá, ez az énidőm, mikor egyedül megyek. Fiam sokszor csatlakozik, hordozva a mobilját, együtt számoltatjuk velükk a lépéseket. A focit egy hét után meguntuk... Pedig még testnevelés házi feladat is volt érdekes. Készitsünk házi "Exatlon" pályát (ebből máris következtetek arra melyik TV csatornát szeretik a suliban), lekötött minket fél órán át plusz a videofelvétel, amit be kellett küldeni.
Tulajdonképpen felfogom, de mélyre hátulra betolom azt a gondolatot, hogy halálos veszélyben élünk. Még csak nyugtató vagy éppen egy pohár bor sem esik, esne jól, köszönöm, nem kérek, csak hadd kapcsoljak ki.
Legyen az youtube video egy influencerrel, vagy éppen egy érdekesebb pszichológia témájú cikk, mindegy, csak hadd gondolkodak valamin. De legfőképpen, hadd beszélgessek egy felnőttel!! Ez az, ami nagyon hiányzik. Ezt a földszinten levő édesanyám és apukám, vagy épp a szomszéd dédink sem tudja teljesiteni. Nem úgy, hanem teljes jogú felnőttként szeretnék beszélgetni, nem pedig visszarántva a 8-10 évekkel ezelőttikbe. Nem hiányzik a vizslatás, visszaestem-e már, sem az aggódó hogy érzed magad kérdése, mikor én köszönöm szépen, de mindent beszedek, mindent teljesitek, mindenkit szeretek akármennyire is piszkálódik, szóval olyan társaságra vágyom, ahol ezt nem kapom meg, hanem mondjuk egyenrangú félként kezel.
Én ugyanúgy édesanya vagyok, mint bárki más. Ugyanúgy szeretek nevetgélni, sminkről beszélgetni vagy éppen a férfiakról. Ugyanúgy szeretek vásárolni, mint te (igaz, régi cuccokban járok), szeretek jó társaságban egy naplementét megnézni a kertben! És nincs rá lehetőségem. Ahogy most másnak se, ha élni akar. Ezért pedig azt gondolom, nem kell a kórház, csoportos terápiák. Nagyon magányos vagyok, de legalább biztonságban. Ezt mondogatom magamnak. Hogy nem történhet baj, ha még annál is jobban elvágom a közösségi kapcsolatokat, mint eddig. Erre tessék, én hivom (nem engem hivnak) a másikat, nyomulok, csak szóljon valaki hozzám végre.
Kétségbeejtő. Mi lesz utána, nem tudom, azt hiszem, mégsem akarok egy lakásban élve eltemetkezni, mint eddig gondoltam......
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157