Interjú egy mentális beteggel


Eddig életemben néhány interjú készült velem. Egyet én csináltam magammal, a bemutatkozásnál olvasható, nem túl aktuális. Van egy rádiós, az is ott van. Még úgy érzem, ez a legautentikusabb, tehát úgy gondoltam, áthozom ide a buráról, az ottani linket megszüntetem, ne csak egy kis sorstársi közösségnek szóljon, aztán bedobom a közösbe. Jól teszem? Ne tekintsük ezt úgy, mint egy riportot, hanem csak úgy, mint egy interjút egy mentális beteggel. Vagy talán az elsőt ezek sorában.

Nekem nincsenek titkos csoportjaim, elérhetetlen dolgaim. Minden megnyilatkozásom nyilvános. Kivéve a nagyon személyes ügyek megbeszélését. Ritka, hogy velem ilyesmi interjú készüljön, úgy érzem, minél több és minél gyakoribb megnyilvánulásom van, annál inkább szeretnének engem berakni egy olyan helyre, ami hangszigetelt, vagy inkább írásszigetelt, nemhogy kérdezgetnének, mert néhány helyen még így is sok belőlem. Furcsállom, hogy annak ellenére, hogy a blog évek óta megy, a nézettség nagy, nincsenek rám mutató linkek, hivatkozások, említések. Nincsenek nagyon lájkok, megosztások. Vagyok is, meg nem is. Erre kitaláltam egy viccet, vagy inkább találós kérdést. Így hangzik:

– Mi az, senki sem tud róla, de mindenki tudja, mi van benne?
– Skizofrénia underground!

Hehe. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy manapság már nagyon kell az embernek tolnia saját magát, meg a “kontentet” ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek rá. Így kezdtek kialakulni az önmenedzselő skizofrének. Jó, mi? Nem egy van belőlem, hanem több. Nem klónozva vagyok, hanem köztünk is megvannak a szerepek, például a mikrokörnyezetemben van munkahelyi vezető, aki munkát ad a többieknek, és ellát minden ezzel kapcsolatos feladatot, van ápolónő, aki tud segíteni, ha valaki rosszul van, és van informatikus, aki most éppen egy Joomla! honlapot rak át WordPressbe, és akadálymentesíti a munkahelyi honlapot. Elsődleges célja mindenkinek a nyitás lett volna az egészségesek világa felé, de félig-meddig mind benne maradtunk a skizofrén témában. A munkahelyi vezető sorstársakat alkalmaz, az ápolónő pszichiátriai betegeket szeretne ápolni, és engem is eléggé behatárol sokszor a téma. Nem, mintha nem tudnék másról írni, de erről a legkönnyebb, legkézenfekvőbb. A kérdés, hogy megállnám-e a helyem az egészségesek között, nem foglalkoztat jelenleg. Persze, úgy érzem, hogy megállnám, még úgy is, hogy köztudottan nem fogadnak tárt karokkal, hanem túl kell teljesíteni. Bár eddig az egészségesek világával való minden találkozásom kölcsönös megelégedéssel zárult, de nem szempont nálam az ide való bekerülés. Különben meg, ha jobban megnézzük, nincs is egészséges világ, meg beteg világ, tehát hülyeség az egész, spekuláció. Részemről is, mindenki részéről, csak ezt szajkózzuk, mintha ilyen lenne. De nincs. Csak belül, a lelkünkben. Lélekben az ember mindig skizofrén marad. Ezt olvastam valahol. Igaz is. 

Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
38 leszek. Szinte mindennel foglalkozom, hivatalosan rehabilitálódom, avagy rehabilitációs munkát végzek, de már egyre inkább minden afelé mutat, hogy tovább kell innen lépnem, vagy az úgynevezett „munka világába”, vagy a „freelancer”, vagyis szabadúszó létbe.
A te történeted, hogyan kezdődött? Gondolok itt a pszichés zavarokra és az egyéb problémákra.
Úgy kezdődött, hogy először is a saját magam generálta divatdepresszióból, és divatalkoholizmusból próbáltam kimászni, ezt addig-addig csináltam, amíg tényleg nem diagnosztizáltam magamon néhány komolyabb tünetét a szorongásnak, illetve a szociális fóbiának. De nem sokáig lubickolhattam, illetve tetszeleghettem ebben a szerepben sem, mert kitört rajtam 10 éve a paranoid skizofrénia, ami minden más lehetséges diagnózist elsöpört, illetve semmissé tett, maradt a kemény F2000, amit majd igyekszem valahová magamra tetováltatni valami jól látható helyre, már csak úgy poénból is.
Mit kell tudni a te diagnózisodról, betegségedről?
Lárifári. Ennek a betegségnek a megfogalmazását folyamatos csapdahelyzetnek élem meg, mert mindent felsorolnak, és az ellenkezőjét is, szóval ebből nagyon nehéz kikeveredni.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre, problémára utaló jelek?
Nem voltak. Startból senki sem hitte el, hogy ez van velem. A paranoia rám egy cseppet sem volt jellemző, sőt inkább az ellenkezője. Pluszban mindig egyfajta pesszimizmusba hajló realitás volt rám jellemző, senki sem hitte, hogy egyszer elvesztem az eszem. Kezdetben pánikra gyanakodtak, csak én értettem meg igazán a szomorú valóságot, amikor pökhendien, lekezelően, maradian „helyre tettek” a pszichiátrián az első pszichózis után. Aztán jött a szinte menetrendszerű depresszió, pszichoterápia nélkül, persze. Talán annyi előjele volt az egésznek, hogy ittam, mint a gödény. Sokan csinálják.
Mikor kérted a szakember segítségét?
Soha a büdös életben. Egyszerűen megfogtak, és vittek. Először is, és minden gyógyszerelhagyás után. Nagyon durván bántak velem mindig. Azt hiszem, ez a bánásmód nem állt párhuzamban azokkal a dolgokkal, amit pszichózis alatt „követtem el”. Szerencsére ez már nincs így, mert injekciót kapok. Isten áldja meg érte, drága főorvosnő!
Milyen tüneteid vannak?
Na, ezt a leszázalékolási bizottságnál is kérdezték, a kérdés pontosabban úgy hangzott el, hogy mik a panaszaim. Mondtam, hogy semmi. Erre a szemembe röhögtek. És megdobtak 50 rugóval, plusz egy C2-es kategóriával, amivel én kiegyeztem. Pláne egy ilyen flegmatikus, energiatakarékos felelet után.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, mit a legnehezebb elviselni?
Hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Mutánsnak érzem magam. De idomultam egyfajta életformához, ami egy kissé átformálta a szemléletemet. Bánom is egy kicsit, de most már úgyis mindegy. Beletörődtem, jobban mondva beleuntam, hogy lázadozzak a sorsom ellen. Bár úgy érzem, könnyen kitudnék lépni ebből a szerepből is, de jelenleg egy menedék. Nem kell állást foglalnom semmiben, nem kell kedvesnek lennem erőltetetten, hiszen köztudottan skizofrén vagyok. Egy csomó mindent megúszhatok így az életben.
Van-e olyan, amit tudni illik rólad?
Szeretek írni. Bloggernek tartom magam. Nem magamtól. Mások neveztek így először. Persze ehhez előbb kellett egy blog is. Egy brand, amit kiépítettem magam körül. Tények. Életvitel. Pletykák rólam. Stb. Néha jó, néha nem annyira. De ez ezzel jár.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Egyre inkább kibogozhatatlanul szövevényesek és bonyolultak.
Vannak-e erős és gyenge pontjaid, mármint a személyiségednek?
Biztosan.
Hogy néz ki nálad egy normális nap?
Olyan nincs.
Mivel szereted tölteni az időt?
Számítógépes játékokkal.
Van-e szenvedélyed?
Minden, ami káros, igen. Egyedül a nyugtatózással szakítottam, mivel azt ítéltem meg a legkárosabbnak saját magamra nézve. Elég nekem megküzdeni az alapbetegségre kapott gyógyszerrel (1/2 abilify injekció), plusz a (legális) élvezeti szerek okozta károsodással. Sokaknak azért vonzó a nyugtató, mert nagyon olcsó. Kezdetben csak sokat alszol tőle, de aztán kezd minden akörül forogni, és ez gáz. Persze nem akarok senkit sem lebeszélni róla, nekem nem jött be. Nem vagyunk egyformák. Egyszer azt mondták nekem, hogy mindenkinek más a receptorkötődése. Mármint az agyában. Plusz nekem azt is mondták, hogy én rosszul is vagyok bekötve. Nemtom.
Ha te készítenéd a riportot, milyen kérdést(eket) tennél fel önmagadnak?
Nagyon rafinált, és agyafúrt kérdéseket, tele csapdákkal és buktatókkal.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Egy gyors Google.com, rögtön, miután kiengedtek a kórházból az első epizódom után.
Mit jelent a számodra a Búra?
Egyfajta bázist, mint másnak a legközelebbi sarki krimó. Mindig szerettem volna olyan kocsmába járni, ahol hitelem van, vagyis szavam van. Na, olyan kocsma nincs a világon. A Burán is néha kívülállónak érzem magam. De ez alkati kérdés. Nem vagyok egy rajongó típus, nem tudok lelkesedni, nem tudom teljes szívvel átadni magam a dolgoknak.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani te mit, tennél másképp?
Kijavítanék pár helyrehozhatatlan hibát.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Megvagyok.
Hogy látod a jövőd?
Nem vagyok jövőjós.
Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?
Azt, hogy hagyjanak békén. Meg pénzt. Meg hogy hagyjanak békén.
//platform.instagram.com/en_US/embeds.js


Mivel ez nem ez év januári interjú, az egészségtelen életmódra vonatkozó részeket tessék figyelmen kívül hagyni. Én se csinálom már. Annyira. Ejnye-bejnye. Ja, és még valami. Van itt egy szám. Talán illik ide. 

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=9TW1zt8KkVk]