"Ne szomorkodj"
Találkoztam a kedvenc csoporttársammal, akivel "ugyanabban a cipőben járunk", azaz nincs meg egy csomó tantárgyunk, és egymást szoktuk hülyíteni, hogy ez még nem gáz. Általában a félév elején, meg a félév végén találkozunk, mert az órarendünk eléggé széttartó, nem ugyanazokat az órákat látogatjuk (hanyagoljuk).
Így karácsony előtt kaptam tőle egy "Ne szomorkodj" tanácsot, bár lassan már ott tartok, hogy ez több, mint szomorúság, de még szerencsére nem depresszió. Azt hiszem, ez a legjobb, amit mondhatott, mert egy cseppet sincs karácsonyi hangulatom, de legalább szomorkodni nem kéne.
...
és annak is ő az oka, hogy félrészegen ilyen bejegyzéseket írok, mert ő erőlteti kettőnk közül az alkoholt. Csak azt nem bírja felfogni, hogy én "nem szarral gurigáztam" régebben, hanem minden nap masszívan ittam, és ha iszok egy kicsit, sokszor csak egy hajszál választ el, hogy nekiinduljak a világnak, és ha van nálam egy kis pénz, addig járjak kocsmáról kocsmára, amíg elfogy, persze nem csak ezt nem hajlandó felfogni, mondjuk szerintem ezt még a tőle sokkal több ésszel rendelkezők is nehezen fogják fel, hogy vannak még (léteznek) ilyen emberek. Ráadásul, ha ez így megy tovább, egész biztos visszaszokok ("Igyál mán velem!", "Megiszod, nekem már nem kell", stb. dumák).
Anikó...
már a második csávónak adja meg a telefonszámát a jelenlétemben. Ilyenkor köpni-nyelni nem tudok. Egy részről idegesít, amúgy meg jó lenne "kiházasítani" még az év vége előtt. A régi fickói is jelentkeznek, meg látszólag mindenki őt akarja, hát legyen vele boldog az első, aki elviszi. Csak egy dobása van nálam. Lehet, hogy dobnia sem kell. Sajnos én nem tudom komolyan venni, hátha valaki igen, nem tartom vissza.
Bár ő az egyetlen szociális kapcsolatom, úgymond érintkezésem a való világgal, NEM KELL. Ha ő nem lenne, már biztos kialakítottam volna egészséges kapcsolatokat, a suli is jobban ment volna, igazából nem kell nekem SENKI. Csak idegesít, és lefáraszt. Igazából amit én adok ebbe a kapcsolatba, az a pénz, és amit várok cserébe... ez beteges. Nekem már régóta csak ennyit jelent. Mikor lesz már ennek vége?
Ahogy teljesítettem a suliban, a legtöbben abbahagynák (abbahagyták), a párkapcsolatoktól egy időre elment a kedvem, és itt is a legcélravezetőbb lenne abbahagyni, és beismerni, hogy a betegségem utáni életem egy zsákutca, csak én erőltetem mind a kettőt, azért, hogy úgy érezzem, hogy élek, pedig nem is.
És már annyira messzire jutottam ezen az úton, hogy nincs régi iskola, sem régi barátnő, sem intellektuálisan (túl)fejlett baráti társaság: mindenhonnan kirúgtak, végérvényesen. Örülhetek, hogy úgy-ahogy megtűrnek egy fsz képzésen, és van egy fogyatékos barátnőm. Csak az a baj, hogy amíg egy ilyennel járok, addig a szüleim sem vesznek komolyan. Ha valaha is visszatér egy olyan színvonalra az életem, amilyen régebben volt, azonnal befejezem a blogírást.
Nem vagyok magamutogató, egy dolgot szerettem volna megmutatni, hogy hogy lehet a skizofrénia után talpra állni, de csak a seggreülést sikerült. És a recept: végy egy súlyosan sérült barátnőt, egy majdhogynem teljesíthetetlen iskolát, szóval vállald túl magad az élet minden területén, és a kudarc garantált. Nem baj, okosabb lettem. Ha ez nem is látszik. Legalább 2 éve próbálkozok, addig ennyi se volt.
Ráadásul
ma rámjött a bulizhatnék. Milyen szépek voltunk, ahogy Miskolcon végigrohantuk a várost részegen minden este. Különös tekintettel a két ünnep közöttre. A volt barátnőm erős karácsonyi alkoholizálós múlttal rendelkezett, szóval már akkor elkezdődött az előszilveszter, de szilveszterre általában már úgy megrémültem magamtól, hogy hazamenekeültem családi körbe a végén. Ez a szám jelenti számomra azt az életet, amikor mindenkinek volt ugyan lakása, de mindig másnál aludtunk egy rakáson. Újra végigcsinálnám, ezúttal kevesebb alkohollal.
Főiskola
Minek mentem oda? Az azoknak való, akik az ingyenes képzés fejében vállalják, hogy hülyének nézzék, megalázzák, és halálba sz*passák őket. És én még fizettem is az első évért. Most már nem kellett fizetni, de fél év alatt akartak belénk verni 3 programnyelvet + még amit sikerül, és mindezt olyan álszent, cinikus hozzáállással, ami szerintem csak informatikus körökben divat. Jó, hogy valaki x év alatt megtanul néhány programnyelvet, de nekem szűk 3 hónapom volt rá, és ebből, úgy látszik, csak a javára futotta.
Visszakanyarodva a szpatásra: lehetett hallani olyasmit, hogy az informatika szakokon szórják ki az embereket, hogy juthatott eszembe, hogy nekem, akinek még a bölcsészkar is gondot okozott, informatikára adjam a fejem. Amúgy szerintem van tanítás: ha fizetsz érte, magánúton, vagy tanfolyamokon, lásd ECDL, pénzért minden van, és ez korrekt is az informatikában, de ami egy ilyen állami intézményben van, már bocsánat, de az lfasz. Nem tanítás, az van, f*szverés, az van, meg követelés, de olyan módszerekkel, ami megmutatja, mennyire begyepesedettek pedagógiai téren ezek az informatikusok, sajnos hajlamosak tanuló automatáknak nézni a hallgatókat.
Szóval az a véleményem, hogy aki informatikát akar tanulni, vagy tanuljon magától, vagy menjen fizetősre, ahol nem szívatják szét a fejét, hacsak nem külön az a szándéka, esetleg a társaság miatt érdemes odamenni, meg a bulik miatt, bár egy ilyen szak mellett ha egy héten egyszer el tudsz menni bulizni, az nagy szám, a webprogramozókat meg még külön le is nézik, mert nem kapnak diplomát, de ugyanúgy kell államvizsgázni, szakdolgozatot írni, gyakorlatra menni, és mindezt 2 év alatt. Sajnálom, hogy nem vagyok benne abban a 4-5 emberben a harmincvalahányból, akinek még van esélye idén végezni, de ... kapják be.
Na, szóval, ez most kijött belőlem, de már napok óta bennem van, ez az én hivatalos verzióm erről az egészről. Meg az, hogy hülye vagyok, de hát ez köztudott. :P
Amúgy tervezem a következő félévemet: egy kis html 2, egy csipetnyi mysql-lel, megbolondítva egy kis adatszerkezetek és algoritmusokkal, felüdülés lesz a programnyelvek után. Egyébként szerintem ez volt a leggyilkosabb félév. Sajnos több "emberi szót" már nem fogok hallani, az ilyen tölteléktantárgyakat már letudtam, pedig akik gazdaságis karról tanítottak, még hajlamosak voltak emberszámba is venni minket...
"Szívesebben unatkoznék"
Meg kell mondanom, hogy kétoldali (szerver-, és kliens oldali) iskolaundorom van. Esetleg van, aki emlékezik még, hogy a múlt félévben mennyire pánikoltam, na az ehhez képest semmi. Persze, mert a webprogramozást lényegében csak a 2. évben kezdtük, addig csak alapozó tárgyak voltak (html, c, ecdl, matek). Persze felfoghatnám úgy is, hogy mindenképpen jól járok, ha kénytelen leszek befejezni, megszabadulok a nyűgtől, ha meg folytatom, akkor lesz mit csinálnom továbbra is, mert alapvetően érdekel érdekes dolgok ezek. Nem gondoltam, hogy a webes programozás ennyire hazavág.
Anikó azt szokta mondani, hogy "Jó neked, legalább te nem unatkozol." Erre én: "Szívesebben unatkoznék." Unatkozni éppen nem unatkozok, de nem is szórakozok valami jól.
Ülök a könyvtárban
Készülök, hogy mit fogok mondani, miért nem sikerült ez a félévem. Minden gondolatom az iskola körül forog, mégse megy. Az összes szabadidőmet rá kéne áldozni, csak egy baj van: nem tanultam meg tanulni. Nem is tanulni, hanem gyötörni magam, gyakorolni, és éjjel-nappal ebben a számítógépes világban élni. Túl sokat sétálok. Túl sokat megyek Anikóhoz. Túl sokat foglalkozok blogokkal. És szert tettem egy új hobbira is: szöveges kalandjátékok, ami egyelőre több bosszúságot okoz, mint örömöt, mert minden angolul van. Rosszabb pillanataimban arra gondolok, hogy ha már ez a betegségem, tartsanak el. Az állam, a szüleim, akárki. Utálom ezt a küszködést magammal, az iskolával, ami nem megy. A szakmám annyira elavult, amennyire lehet, mi még csak dos alatt nyomtuk turbo pascalban, meg dbase-ben. Ehhez képest ránk zúdították az összes webes technológiát, most éppen a JavaScripttel küzdök, ami köszönőviszonyban sem áll Javával, akkor kellett volna lépni, amíg ért valamit a szakmám, mert így mindent elölről kell kezdeni a 0-ról, az a tizenhárom év, amíg nem foglalkoztam ilyesmivel, szinte bepótolhatatlan*. És most 2 választásom van: vagy ott ülök, mint egy hülye, órán, vagy majd jövőre! felkiáltással ülök a könyvtárban és blogolok, hogy én milyen szerencsétlen vagyok.
- emlékszem, milyen boldog voltam érettségi után, hogy soha többé számítástechnikát, aztán kicsit megbántam, mert robbanásszerűen elterjedt az internet, én meg csak szidtam magam folyamatosan, hogy otthagytam az aranytojást tojó tyúkot, és most kaptam észbe egy súlyos betegség után/közben, hogy miért is ne lehetne onnan folytatni, ahol abbahagytam, de az a világ már elmúlt, szóval mindent elölről kellett kezdenem, és rohadt nehezen megy, különben meg utálom ezt a netes világot, csak a pénz motivál, hogy egyszer majd talán, de miért is választanának engem, öreg is vagyok, hülye is, a suliban sz@rul tanítanak, ez a szak már tényleg az önmenedzselésről szól, itt nem törődik az emberrel a kutya se... viszont ha kitartó vagyok, egyszer, talán pénz üti a markomat, és onnantól kezdve mindig...