Hiedelemrendszerünk

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Szemtanúja lehetünk Robi elméleteinek és (általam) picit keserünek, menekülőnek tünő irásainak. Fogalmam sincs, mit gondoljak erről. Állást foglalni sem tudok ez ügyben, a múltkor rendesen sikerült beleélni magam a helyzetébe, és bevallom, ijesztő az egész teóriája, ha az egyáltalán. Nem az én feladatom, hogy ezt eldöntsem, még csak nem is a társadalomé, hanem az övé!

Én másképp közelitettem meg a magam kis állapotát: elmentem egy egy alkalmas önismereti terápiára. Először is, férjem már járt ott, és mikor összefutottunk ezzel a hölggyel az utcán, rögtön kért nekem is egy időpontot. Milyen jó is, ha az ember férje is szereti fejleszteni saját magát!

Kaptam is helyet, két nap múlva már a google térképpel a kezemben vezettem odafelé, szerencsére csont nélkül megtaláltam az eldugott kis házat, melyet egy törpespicc őriz.

Leültünk a konyhaasztalhoz, és kérte, hogy meséljek. Közben lehetett cigizni, kaptam és csak mondtam, mondtam, körülbelül háromnegyed órát egyedül, időnkénti szüneteimet áthidalta egy újabb kérdés részéről. Szólt a chill zene és fogyott a cigi, mikor ő kezdett el most már jobban irányitani, miről is beszélgessünk…

A bejegyzésem nem lesz teljeskörü beszámoló, mert nem fogok mindent leirni (nekem is legyen privátszférám azért) viszont egy egy pontot megéri leirni.

Az egyik ilyen, hogy az érzéseim enyhén szólva egy komoly káoszt hoztak össze, ahol meg kellett indokolnom egy egy döntésemet, és így utólag nem, egyáltalán nem voltak jó döntések, hanem a hitrendszeremnek megfelelő valóságban számitanak csak jónak mondhatónak. Tehát mikor én évek óta azt kapom meg, hogy én nem vagyok képes erre, arra, amarra, sőt nagyjából semmire az engem körülvevő emberek segitsége nélkül, bizony az az én valóságom, és nem a valóság. Hiszen mennyi mindenre képes voltam eddig! Miért hagyom magam így lebutitani, így persze az én kis diktátoraim mondták meg, mit lehet és mit nem… Gondolok a családra, ami ugyan puha és kényelmes vattaként vett körül, viszont majdnem 8 évet el is vett az életemből… Itt még csak időm sem volt megemliteni a korlátozó gondnokságot, melyet 3 évig kellett elviselnem…

Aztán. Az én hitrendszerem szerint így meg úgy kellene gondolnom dolgokra, mert senki nem világositott fel, hogy lehet ezt másképp is. Vagy olyan orvosokra bukkantam, vagy éppen barátok hiján, befordulva a gyerekért való küzdelembe, eltelt ennyi év önálló döntések nélkül és anélkül, hogy a saját álmaimat megvalósitottam volna. A növénységet így is lehet érteni a diagnózisok miatt, miszerint saját akaratodat megtörik és „jószándékú terelgetés” mellet kiiktatnak a saját életedből. Tehát beszélsz fürdesz dolgozol eszel alszol, mégis irányitott álmaid vannak, melyekre a reakció évekig csak a „hülyeség” volt a közvetlen családom részéről, akik viszont rohamosan elkezdtek betegek és öregek lenni. És mostanában, hogy férjem ilyen keményen igyekszik engem a szobor belsejéből kifaragni, én elkezdhettem végre mozgatni a tagjaimat. Mivel a családom öregszik, el kell gondolkodni rajta, velem hogyan tovább majd. Engem megnyugtat, hogy a férjemre számithatok, és hogy ő küld ilyen beszélgetésekre, ahol még leckét is kapok, ráadásul engem is meglegyintett a megkönnyebbülés, miszerint vannak saját döntéseim! És egyre szélesebbek a szárnyaim, ugyanakkor dicséretet is várok, de kitől és mire? Hogy elkezdtem normális emberként funkcionálni, hogy most már más értelmet is találok az életben, mint a fiam felnevelését (bár az is komoly kihivás és cél, még tiz év, hú) ez természetes az embereknek és tőlem meg elvették. Nem véletlenül érzem magam negyven helyett harmincnak (és nem tünök fiatalabbnak, ezek az érzéseim), hanem mert kimaradt az életemből ez a normális és elvárt szakasz, így én ennyi idősen keresem a helyem és az eszközöket az álmaimhoz, amik egyre többen vannak.

Erre vezetett rá ez a két és fél órás önismereti idő. Meg arra, hogy képes vagyok mindent megcsinálni újra, ezúttal nem olyan könnyedén, mint a húszas éveimben, hanem sokkal nehezebben viszont tudatosabban. Irom a listát, mikre vagyok büszke az életemben és hallgatom a hanganyagokat sorra, hogy nekem ez menni fog. Napi fél óra. Hasonlitott ez az alkalom arra, mikor elmentem egy látóhoz, csak éppen itt láttam fény-ágyat, egy kő megváltoztatta az érzéseimet, mikor a kezembe vettem nomeg megismerkedtem Balogh Bélával és Louis L. Hay-jel… Hiszem, hogy menni fog, csak épp még apró lépésekkel (amik szintén növögetnek) és sok csatával a félelmeimmel szemben a valódi én fog nyerni

Leave a Reply