Hermányi Dienes József és a régi magyar

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Mivel foglalkoztam azelőtt, hogy skizofrén blogger lettem? Avagy milyen lettem volna irodalomtörténésznek? Veszített ezzel valamit a tudományterület, vagy esetleg inkább csak nyert az ügyön? 🙂

Régi magyar irodalomnak számít minden 1772 előtti szöveg, vagyis minden ezelőtt keletkezett szöveget nagyjából irodalmi szövegnek tekintünk. Itt minden önkényes, az 1772 is (a magyarországi felvilágosodás hozzávetőleges kezdete, Bessenyei György valamelyik művének keletkezési dátuma, talán az Ágis tragédiájáé, és ebben a legmeglepőbb számomra, hogy Ágis emlékeim szerint férfi volt), és az is önkényes, hogy minden ezelőtti szöveget irodalomnak tekintünk, mert csak a korabeli források szűkös volta miatt járunk el így. Szóval, ha annak idején nem visz el a kókó, vagyis az a bizonyos mentőautó az egyetemi körökből, valószínűleg régi magyarral foglalkozom, hobbiból vagy hivatásszerűen, kiegészítve némi nyelvtörténettel. Egyébként az is igaz, hogy így is foglalkozhatom ilyesmivel, mivel annak ellenére, hogy kommunikáció szakos vagyok, magyaros hobbijaim vannak és magyaros gyrost eszem.

Mostanában fordult elő, hogy elkezdtem feleleveníteni a magyaros ismereteimet, először finnugrisztikát olvastam (hogy miért is, ez most inkább nem kifejtendő, hosszas vitákat generálva), majd hamar visszataláltam a régi magyarhoz, amikor Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című művét kezdtem el olvasni, egészen pontosan Nagyenyedi síró Héráklitus, s hol mosolygó s hol kacagó Demokritus című írását. (Démokritosz és Hérakleitosz az optimista és pesszimista magatartás képviselőjeként gyakran szerepeltek anekdotagyűjtemények élén a 17.-18. században.) Egyébként Hermányi Dienes életműve igen gazdag lett volna, valami 158 könyvet írt tele saját kezűleg, ezeknek a túlnyomó része elveszett. Én 2001/2002-ben tanultam róla magyaron, akkor már létezett egy 10 évvel korábbi kritikai kiadás, a Hermányi Dienes József szépprózai művei című munka Régi Magyar Prózai Emlékek 9. köteteként, S. Sárdi Margit és Tarnai Andor szerkesztésében (és nem Tornai Andor, ahogy egy régi magyaros dolgozatban kering a neten). Amiről nem tudtam, hogy 2003-ban, Debrecenben előkerült Hermányi Dienesnek egy újabb jegyzetfüzete, amit azután gyorsan ki is adtak, így újabb kritikai kiadást téve szükségessé. Amiből eddig még természetesen nem valósult meg semmi.

Na, és, akkor mindez miért érdekes. Egyrészt azért, mert Hermányi éppen a korszakhatáron élt és alkotott, vagyis a felvilágosodás előtt, szövegei tehát irodalmi szövegek, de olyan irodalmi szövegek, amiknek csírájában már benne van a tudományos „irodalom” nyelvezetének kialakítására tett kísérlet, vallásos szövegei is voltak (mivel pap volt), és irodalmi ambíciói is voltak, mivel belefogott a Nagyenyedi Demokritusba, igencsak élete vége felé. Ez a szöveg műfaját tekintve anekdotagyűjtemény, amiben a korabeli protestáns és katolikus (pápista) közélet szereplőiről rántja le a leplet, és kendőzetlen formában tárja a nagyközönség elé a róluk szóló történeteket. A történetekben nem köntörfalaz sokat: mindenkit a saját nevén szerepeltet, és a legkényesebb ügyeikről is beszámol szívbaj nélkül, úgy, ahogy az a tudomására jutott. Kora nemesi és papi közéleti személyiségei igencsak vakarhatták a fejüket, mert bár ezt sem nyomtatták ki, sokan lemásolták a kéziratot, és eléggé underground módon elterjedt volt maga korában a szöveg. És itt kommunikációelméletileg is bekapcsolódhatunk a diskurzusba, mert ezzel Hermányi Dienes bulvársajtó-szöveget is alkotott, bár jóval magasabb színvonalon, mint a mai, és nyelvileg megformáltabban. Akkor tehát megállapíthatjuk, hogy a szerző egyszerre volt tudományos és közíró, vallási szövegek alkotója, és az igényes bulvár képviselője. Nem mellesleg bekapcsolható az erdélyi történetírók és életrajzírók közé is (életrajzát is megírta, anekdotái az akkori közelmúlt történetét dolgozták fel). Műfajilag rokonítható Bornemissza Péter Ördögi kísértetekjével is, aki Balassi Bálint nevelője volt, tehát nem Hermányi Dienesé az első ilyen jellegű magyar szöveg, Hanem Bornemisszáé. Én még hozzátenném, hogy Boccaccio Dekameronjára is hasonlít hangulatában, már amennyire meg tudom ítélni mindkettő valamelyes ismeretében.

Mivel a szöveg másolatban terjedt, a legáltalánosabbnak tekintett változat egy 1845-ből fent máradt másolat szövege, ami 339 „bejegyzést” tartalmaz, de ez sem igaz, mivel jókora kihagyások vannak benne a számozás tekintetében, tehát aki 339 anekdotáról beszél a szövegben, az megint csak hazudik, vagy legalábbis nem tájékozódott kellőkképpen. Egyes netes források közel 500 bejegyzést vagy anekdotát említenek, elképzelhető, hogy a kritikai kiadás ennyire bővült, az azóta előkerült anekdotákkal kibővítve, illetve a 2003-as jegyzetfüzetben sem tudom, hogy mi volt, szóval egyébként teljes a zűrzavar mostanában annak a tekintetében, hogy hány anekdotája is (lenne) olvasható akkor most pontosan a szerzőnek. A „bejegyzés” szóból nyilván kitalálható, hogy őt is rokonítanám a naplóműfajjal, de inkább a blogműfajjal, ha ez nem lenne túl nagy anakronizmus. Úgy gondoltam, ebben a bejegyzésben a „balhét” nem én fogom elvinni, Hanem Hermányi Dienes József, egy jellemző anekdotájával, mivel protestáns volt, természetesen anekdotáiban elsősorban a katolikusokon csattan az ostor, felemlítve az egykori „nőpápát” is:

„Bonyhai György, erdélyi református superintendesn ilyen boldogtalanul jára Marosvásárhelyen, hogy az ő kisebbik s formásabb leánya megfattyazék, mely dolgon a reformátusok kedvetlenek. valának. De a pápisták örültek vala, a fattyúnak-é vagy a paráznaságnak, vagyis a püspöki ház mocskának.

Lőn azért ez időben, hogy Thoroczkai János báró nyaralni a Mezőségre, Pogácsára menne, aholott nekie Alsó István református religióját jól megtanult ember udvarla mint a faluba conpossessor. Alsót Thorockzkai gyűlöli vala, de mégis ebédre marasztá. Midőn már ebédelnek, monda Thoroczkai úr:

– Mi újságot tud, kegyelmed, alsó uram?

Felele Alsó István, s mona:

– Félen való helyen lakom, nagyságos uram, és nem tudok semmit, amivel méltóképpen udvarolhatnék nagyságodnak.

Monda erra a nagyfejű s kancsal Thoroczkai:

– Ha ked nem tud, tudok én, hallá-e, ked? A kigyelmetek püspökének leáya megfattyazott.

Kérdé erre alsó:

– A leánya-é, nagyságos uram?

– A kigyelmetek püspökének leánya, bizony, ha nem hallotta ked eddig.

Monda erre Alsó:

– De pedig hogy a leánya, s nem maga, mint régen a anagyságotok pápája; olyan a leány, az eblelkű, hogy ha férfi jár s fér hozzá,úgy jár ő. Az lett volna bizony csuda, ha maga a püspök fattyazott volna meg.

Mely szókra Thoroczkainak elfogódik a szava.”

Írások, Irodalom, Művészet!
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!