Gondolataim a tényelgő története kapcsán

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Nemrégen, múlt hónap végén jelent meg Szilágyi Attila könyve, a Tényelgő története, ami egy fiatalember életútját követi a pszichiátriával kapcsolatban egészen a jelen állapotig. A szerző olyan reakciókat ad az eddigi életútján őt kísérő pszichiátriai kezelésekre, ami szerintem minden épeszű, normális emberben meg kellene, hogy fogalmazódjon, pláne, bizonyos idő után, amit ebben a rendszerben eltöltött. Én is hasonló következtetésre jutottam a kérdések többségében, és felteszem, ezek lennének a normális reakciók, ha nem egy megfélemlített társadalom egy még jobban megfélemlített, megbélyegzett csoportjáról lenne szó, akik inkább úgy szeretnék elérni a társadalmi minimumot, hogy az önmagukért és emberségükért való szóemelés helyett a társadalom legalsó rétegét majmolják, annak reményében, hogy talán ott valamennyi elfogadást nyernek, de általában ott is csak elutasításra találnak.

Két kérdést szeretnék kiemelni, ami meglepett, vagy érdekesnek találtam, hogy ennyire hangsúlyosan jelen van a könyvben. Az egyik egy olyan kérdés, ami sokakban felmerül egy idő után, visszatekintve a „pályafutására”, ami arra a bizonyos „kémiai egyensúlyzavar”-ra vonatkozik, hogy nem lehet-e vajon, hogy ezt az egyensúlyzavart, ha van ilyen maguk a pszichiátriai szerek okozzák, illetve mélyítik el egy-egy nagyobb dózissal, intenzívebb kezeléssel. Több beszámolóban olvastam, hogy a páciens eredetileg nem hallucinált, csak a gyógyszerek elhagyása után. Én, a magam részéről egyből hallucináltam, de ennek katalizátora lehetett esetleg egy piába kevert hallucinogén, vagy fáradtság, akármi, amire rámentek nagyobb dózisú gyógyszerekkel, ami után megint sokáig nem hallucináltam gyógyszer nélkül, csak „mélydepresszió”-ba estem, talán magyarázható okokból, de akkor megint jól rámentek antipszichotikummal, és azóta lehetetlen a gyógyszerelhagyás, mert nemsokára kiújulnak a tünetek, a téveszmék és a hallucinációk.

A másik kérdés, ami a könyvben felmerült, a pszichiáterek és „szakdolgozók” jellemét firtató kérdés, amivel, bevallom, én jó sok ideig nem foglalkoztam, figyelmen kívül esett a látókörömön, de nem is szívesen gondolok bele, mert nem sok jóval kecsegtet számomra. Szóval itt az lenne a fő kérdés, hogy a többeket jellemző cinikus, mások rovására viccelődő humor mikor fordul át kárörömbe, vagy ne adj’ isten szadizmusba, bár ezt firtatni is ingoványos terület, mindenkinek törvény adta joga, hogy ilyen legyen, ha nem fajul tettlegességgé, vagy nem bizonyítható. A kiragadott kérdéseimen túl is bőven ad okot az elgondolkodásra az érintett könyv, ami alakját és oldalszámát tekintve nem túl nagy, szóval hamar végigolvasható, ám annál fajsúlyosabb kérdések és gondolatok fogalmazódnak meg benne. Bevallom, hezitáltam, kell-e nekem erről a könyvről írni, már azt is meg kellene kérdőjeleznem újabban, hogy szabad-e, mert a pszichiátria már azt is meg akarná határozni lassan, hogy mit, miért és mikor csináljak és hogyan, hiszen nem elég a pénztelenség és a megaláztatás, a gyötrést teljessé kell tenni az ember beszabályozásával.

Sajnos, mint az már számtalanszor kiderült az idők folyamán, a pszichiátria tudománya nem alkalmas érvelésre, minden tudományos kérdést a tudományos kérdésfeltevő ellehetetlenítésével, nyomásgyakorlással old meg, hirtelen Szendi Gábor és R. D. Laing esete jut eszembe. Még rosszabb helyzetben vannak maguk az érintettek, akiket már függővé tettek a pszichiátriai szerektől, mondhatni, hogy borotvaélen táncolnak, amikor kritikát mernek megfogalmazni, esetleg ellentmondani a pszichiátriának, mert esetleg ők isszák meg a levét. Ezért is tartom példa nélkül állóan bátor kiállásnak Szilágyi Attila könyvét, remélem jól fogadják majd az érintett olvasók.

Könyv, Pszichiátria, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply