„FELHŐTLENÜL A FELHŐK FELETT” – GONDOLATOK A FELHŐATLASZ CÍMŰ FILMRŐL

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

 

„Szerkesztői tapasztalataim odáig vezettek, hogy megvetéssel tekintek az események előre-, illetve visszapergetésére – de hiszem – hogy Te kedves olvasó meg tudod még őrizni a nyugalmad csupán egy pillanatra – hogy rájöjj – van rendszer ebben az őrült történetben.” – veti papírra írógépével a film egyik kezdő jelenetében Timothy Cavendish.

Veszem a bátorságot és a film látszólagos idősík eltolódásait alapul véve magam is csapongok a film, és a filmmel kapcsolatos élményeim idővonalán – remélve – hogy így is összeáll egy kép az alkotásról az írás végére.

 

 

Nem is ott kezdem mikor legelőször láttam, hanem talán ott mikor baráti társaságban – sokadik alkalommal került elő a film a képernyőre – a többiek rákérdeztek hányszor láttam már, mennyi alkalommal néztem meg újra és újra a filmet, a dialógusokat már előre mondva.
Költői volt a kérdés, hiszen magam sem tudom pontosan összeszámolni hány alkalommal, mennyi féle már-már szertartásos jelleggel néztem meg a filmet, mint például volt, hogy a sparhelt parazsa mellett – egy hidegebb éjszakán begyújtva – ágyból néztem egy kis hordozható készüléken, közben – hiába sokadjára láttam – az ámulattól még akkor is (szinte extatikus állapotban) követtem figyelemmel az eseményeket, elejétől a végéig, csaknem három órán keresztül.

Mikor legelőször láttam akkor szinte schubszerű állapotba kerültem. Akkor is éjszaka volt, kint a vak sötét, bent égtek a nappaliban a fények, én az izgalomtól néha felpattantam és kirohantam a teraszra, és onnan tekintettem be a nappaliba az üvegen keresztül, ahol a benti tükörben láttam magam ahogyan kint állok a teraszon. Nem tudom sikerül-e eléggé érzékeltetni ezt a sokkoló hatású film közben bekövetkező sokkoló valós élményt.

Ilyen valós élmények sorozatai vittek közelebb, ehhez a különleges atmoszférájú filmhez. Hiszen vagy szereti valaki ezt a filmet, vagy élből elutasítja azt, mint érthetetlen, zavaros, hatásvadász film. De mi lehet ez a különlegesség, mi az, ami annyira megfogott benne, hogy se adatlapokat, se kritikákat nem olvastam róla, csak az évek során újra, és újra megnéztem. Nemrég esett csak le, hogy ez a film is a Wachowski testvérekhez köthető, mint annak idején az akkoriban szintén óriási kultusznak örvendő Mátrix című film.

A film látszólag több idősíkon, több korban játszódik, de nem úgy, mint a valaha a televízióban vetített Szomszédok című szappanopera, hogy „snitt egy, snitt kettő, snitt három”, és megvolt a három különböző sztori, hanem a film a legelején úgy indít, hogy a fogyasztó csak néz ki a fejéből, hogy: „Tessék?”, meg a tátott száj, kerek szem: „Na, és ezt így, hogy?”. Ugyanis már nyitásként, olyan tempóban peregnek a különböző korokban játszódó – szánt szándékkal – nagyon jól elkülöníthetően megkomponált filmkockák, hogy a vászon, vagy tévé előtt ülő személyre komolyan sokkolóan hat, amennyiben megpróbálja az értelmetlennek tűnő képturmixot elsőre értelmezni. Egyik pillanatban úgy tűnik egy ősember melegszik egy tűznél, majd nemsokkal később a már említett írógép koppan, aztán valahol a hippikorszakban vagyunk, majd a 19. században hajókázunk, aztán gyors vágással a távoli jövőbe kalauzolja szinte másodpercek alatt a nézőt a film.

A film azonban nem lassít! Nyolc perc híján, három óra hosszan keresztül száguldunk, hol valami őskori jellegű tájon kanibálok közt, hol a 20. század derekán a hippi életérzésben, hol a távoli jövőben, ahol lebegő, hangtalanul suhanó járműveken közlekednek, látszólag minden logikát, minden kontinuitást nélkülözve követik egymást ezen képsorok. Azonban az időnként flashszerűen bevillanó jelenetek annyira látványosak, annyira érdekesek, hogy az ember tovább nézi a filmet, egyfolytában azon agyalva, hogy is van ez, hogy fog összeállni a kép a film végére.

Talán pont ez a feszültség, ezt az állandóan újabb, és újabb apróságokat észrevétető szemlélet, teszi a filmet olyanná, hogy sokadjára is élvezettel lehet nézni. Értelmezésében talán Az ember tragédiájához tudnám hasonlítani, hiszen a lét kérdéseit feszegeti mindkét mű. Az emberi jóság csatázik az emberi gonoszsággal. Nem lövök túl nagy spoilert, ha megemlítem, hogy több különböző karaktert is ugyanazok a színészek játszanak, a filmben tulajdonképpen ezzel is érzékeltetve, hogy minden emberben ott lakozik a közönyösség, a félsz, az akarat, a tettre készség, a jó és a rossz is. A környezet, az adott szituáció hozza, hogy melyik „fegyverét”, melyik tulajdonságát veszi elő az egyén.

Úgy érzem pont itt lehet megemlíteni Márai egyik művéből egy szösszenetet: „ … Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak … „

Visszatérve Timothy Cavendishez, így zárja azt a bizonyos indító jelenetet: „Én Dermot Hoggins kiadója voltam, nem az orvosa, vagy asztrológusa, és az istenverte igazság az, hogy fogalmam sem volt róla mire készül aznap este.”

Én – ünnepek lévén – egy kiadós bejglire készülök. És kívánom nektek is kellemesen teljenek az ünnepek, akár a kandalló melegénél a Cloud Atlast nézve legyen az az alkalom akár életetekben először, de semmiképpen sem utoljára mert szinte biztos vagyok benne, hogy legalább még egyszer meg fogjátok nézni.

 

Film, Karácsony
"Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, amit szagolsz, ízlelsz, látsz, akkor a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz. Ez az általad ismert világ." - Morpheus, Mátrix című film

Leave a Reply