"Minél jobban fáj valami, annál inkább megtalálom a módját, hogy miként lehet lehasítani, leszakítani magamról azt a részemet, ami fáj. Ha azonban soha nem találom meg vele az összeköttetést, akkor attól fogva az a részem vezérli az életemet, amitől elválasztottam magam. Ekkor folyton csak csodálkozni fogok, hogy nahát, megint mi történik velem! Freud ezt ismétlési kényszernek nevezi. Hogyan lehet újra megölelni azt a részemet, amitől elválasztottam magam? Ez azon múlik, hogy a túlélési problémáim meg vannak-e már oldva. Addig, amíg azzal küszködöm, hogy életben maradjak, nagyon is jó, hogy leválasztom azt a részemet, amelyik fáj, mert ha elveszítem magam a fájdalmamban, akkor nem tudok túlélni. Az ember csak akkor tudja megölelni azt a részét, amelyet lecsatolt, ha már úgy érzi, elmúlt a veszély, újra tud élni. De ehhez kell egy olyan társadalom, vagy legalább egy olyan család, társ vagy terapeuta, akikre emberileg számítani lehet. Ez egyedül nem megy, ehhez egy másik is kell, valaki, aki karban tud tartani, meg tud ölelni - legalábbis addig, amíg megsiratom azt, ami történt velem. Mert azért csatoltam le magamról azt a részemet, hogy ne kelljen belehalnom a bánatba. Ahhoz, hogy újra magamhoz öleljem, olyan könyezet szükséges, ahol nem kell magamra  vigyáznom."

A #kamudouglasadams és #kamufeldmár sorozatunkból. Ma már minden és mindenki gyanús. Vajon mikor és milyen szándékkal írta ezt a szerző? Ő írta egyáltalán? Tudatosan írta? Vagy a másik fele írta? Ma a munkatársam mutatott egy verset, amit a haverja írt az új csajának a nevében. Pedig állítólag ő is tud jó verseket írni. Csak, hát, manapság nincs idő semmire, az évfolyamdolgozatainkat megírják helyettünk mások pénzért, a programozás érettségi feladatot lemásoljuk, mint ahogy a leíró nyelvészet szigorlatot is, egyszerűen nincs kapacitás a gondolkodásra a mai világban. #kölcsönvettszövegek #cetlik világa ez.