Falusi stigmák


Nem érzem már itt jól magam ebben a faluban. A tanyaközpontbeli ABC-ben vonakodnak kiszolgálni,  a kocsmában nem köszönnek, levegőnek néznek. Itt mindenki tud mindent, legalábbis rólam annyit, hogy elmebeteg vagyok. Ha elmondod a dohányboltban, másnap tudják az ABC-ben is, a kocsmában is. Persze valakit az ilyesmi nem érdekel. De amúgy a legtöbben basznak köszönni még az ismerősök közül is. Még a rokkantnyugdíjasok is lenéznek, mert ők “rokkanttá dolgozták magukat”, nekem meg “csak úgy jött”. Ha bemegyek a városba, teljes mértékben elfogadnak. Érdekes, hogy még a “világfalu” korszakában is megvan ez a falu-város ellentét. Zárkóztathatod te fel akármennyire őket, rájuk lehet tukmálni a Facebookot, meg a hírportálokat, szóval a lehetőség megvan rá, de itt akkor is a Blikk, meg a Kelet-Magyarország megy a kávézóban (ami egyben a dohánybolt, a lottózó, meg a pletykaelosztó).

IItt a kanyar, ami Sóhegyre vezet, “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Van pár kocsma, mindegyikbe különféle haveri társaságok járnak, és általában a köszönés is luxus, ha valaki kávézni jár valahova. Hát, jó, ha kinéznek a kocsmákból, járok a boltokba, ha onnan is kiutálnak, marad a dohánybolt. Különben onnan terjedt el az egész pletyka rólam, különösen miután jóba lettem valakivel, aki egy fél évet töltött a gerontopszichiátrián. Plusz egy fokkal fölöttem áll Gabica, aki sűrűn fordul meg az addiktológián, az addiktológiát általában még úgy-ahogy elfogadják, bár emiatt ő is egyre magányosabb. Általában egyedül iszogat az Amigosban, és löki a sódert a pultoscsajoknak. Tényleg, amúgy nem is szoktam Sóhegyen mással beszélgetni, csak aki megjárta valamelyik műintézményt: pszichiátria, gerontopszichiátria, addiktológia. Ebből a geronto a leggázosabb, a pszichiátria van a második helyen, és az addiktológia megítélése szerintem egyelőre még kérdéses, de szerintem az alkeszek kinézik maguk közül G.-t a “kiugrási kísérletei miatt”, meg amúgy tényleg annyit iszik, mint egy ló, és ő keresi magának a bajt. Itt össszesen tehát ennyi ember áll szóba velem: egy hipochonder, aki a szobatársam volt a pszichiátrián, a gerontopszichiátriás nő, meg az addiktológiás srác. A többi megint csak az úgynevezett normális ember, munkaidő után a kocsmában ül, és extra nagy okosságokat mondanak egymásnak, vagy biliárdoznak.

Stigma van rajtunk, mint egyszer, amikor karácsonykor kijött a kezemen a hidegtől, pedig nem járok már se a kocsmába, se a boltba, csak az Amigosba, ha meglát a csaj, veszi elő a kávéscsészét, ennyi itt a szórakozás. Csoda, hogy itthon ülök a gép előtt, és játékokkal szórakoztatom magam? Most is fordítok egyet, az lesz a címe, hogy A béna blogger (az eredeti cím a The Speaker). Már eddig is sokat szívtam vele, de valószínűleg rá fog menni a hétvégém, de nem baj, szeretem csinálni. Jelenleg ez az egyetlen szórakozásom.