Ez minden, amit tudok

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Ez év tavaszán került be az HBO GO műsorába a Derek Cianfrance által rendezett Ez minden, amit tudok című hatrészes minisorozat. Wally Lamb 900 oldalas regényéből készült, nem csoda, hogy nem fért bele egyetlen játékfilmbe, és erősítette azt a trendet, aminek az eredményeképpen egy évadra húzzák szét egy regény cselekményét, mint pl. mostanában a Matt Ruff által írt és Misha Green által sorozatba átültetett Lovecraft Country-t. Ott a novellisztikus szerkezet indokolta a sorozatba való átültetést, míg itt a hatalmas terjedelem. Mindenesetre Lamb regényének magyarra fordítása még várat magára, de a belőle készült sorozat már május óta hozzáférhető.

Ez minden, amit tudok

A sztori az 1990-es évek Amerikájában játszódik, de több idősíkot felvonultat, például a szereplők gyerek- és ifjúkorát, és egy kézirat kapcsán az olasz bevándorló nagyapa idejét is, az anya az összekötő kapocs az idősíkok között. középpontban egy ikerpár áll, akik közül a fiatalabb, Thomas, skizofréniában szenved, a bátyja, Dominick pedig igyekszik rá gondot viselni, és segíteni az életét, miközben a saját magánélete is megpróbáltatások és válságok közt zajlik. Mindkét szereplőt Mark Ruffalo alakítja, aki a szerep kedvéért változtatott a külsején, az impulzívabb, agilisabb Dominick szerepére kigyúrta magát, a magába roskadó, elpuhult skizofrén testvér szerepéhez felszedett pár kilót. A testvérpár mindkét tagjáért aggódhatunk a sorozatban, a véget nem érő sorscsapások között, ami rájuk vár a történetben, Dominick hangoskodással, agresszióval vezeti le a feszültséget, Thomas a hallucinációk világába menekül, és esetében ez önagresszióba torkollik. Skizofréniájára magyarázat lehet, hogy vele mostohábban bánt a sors, mint a fivérével, erre példa a családi élet, ahol a mostohaapja rendszeresen rajta töltötte ki a mérgét.

Ilyeneknek látjuk őket már a történet kezdetén. Egy erős jelenettel nyit a filmsorozat: Thomas egy könyvtárban bibliai (vagy annak ható) szövegeket mormol, majd egyre emeltebb hangol beszél, végül kiabál, és a jelenet csúcspontján egy késsel levágja a saját kezét. Egyébként ez a tette, és az, hogy végig nem tisztul ki a tudata a történet folyamán, meghatározza a néző hozzá való viszonyát is. Lassan mellékszereplővé válik, és a történet egyre inkább Dominickre fókuszál. Miközben kitartóan próbálja öccse érdekeit képviselni az egyre szorongatottabb állapotában, ő maga is tragédiák sorozatát éli meg, kétszer is elhangzik a történetben, hogy egyre inkább őérte kezdenek aggódni még a Thomas-t segíteni hivatott szereplők is, mint a pszichológus és a szociális munkás. Felvetődik a kérdés, hogy a segítő fél mennyire vonódhat bele a segítségnyújtásba, anélkül, hogy a saját élete is rámenne erre a szerepre, hol a határ a segítségnyújtás és a magánélet között, illetve mikortól kezdve muszáj ennek határt szabni?

A cselekmény világa nyomasztó világ, amit a kevés pozitív szereplő ellensúlyoz, akiknek az egyike Dominick volt felesége, Dessa (Kathryn Hahn), vagy a főiskolán megismert színész aspiráns barát, Leo (Rob Huebel). Egy pillanatra felmerülhet a kérdés a nézőben, hogy a tragédiák ilyen mértékű halmozásával mit is akarnak kifejezni az alkotók, talán azt, hogy az egyik baj vonzza a másikat, például egy családtag skizofréniája, vagy egy időközben előkerült kézirat szerint a családot sújtó átok szolgálhatnak magyarázatul a „balszerencse áradására”, de ha jobban belegondolunk, lehet simán csak az emberi élet allegóriája, ahogy egyre több veszteségélménnyel „gazdagodva” tartunk a végkifejlet felé. Egy-egy élettörténet szinte minden esetben átértelmezhető szenvedéstörténetté, ha a veszteségek felől nézzük. Az elbeszélés a vége felé egyre inkább nyugvópontra jut, a főszereplő, Dominick is inkább elcsendesedik a csapások alatt, és vigaszt talál a negatív eseményeken átszűrődő pozitív dolgokban, bár szerintem a részleges happy end nem ellensúlyoz minden történést, és a feloldást is részlegesnek (és időlegesnek) érzem.

A történetet átszövik Dominick, a tényleges főszereplő narrációi és visszaemlékezései, a film teljességgel realista, nincsenek benne csodás elemek, ebben is különlegesnek számít manapság, hacsak azt nem vesszük annak, hogy Thomas hallucinációi végül is beigazolódni látszanak, amikor ténylegesen is elindul az Öbölháború, amire minduntalan figyelmeztetne a szereplő. Vagy hogy a pszichiátria és a hatalom embereivel szemben csak a zsarolás segít, és az ügyek előmozdításában deus ex machinaként van jelen a sötét ügyleteikről való dokumentumok megszerzése vagy kicsempészése, ami a valóságban már-már csodás elemként hat, Thomas szabadulása a börtönkórházból is így válik lehetségessé *SPOILER. A filmsorozat nézését nehézzé teszi a negatív események túlsúlya, a hangulatot a legritkább esetben oldja a rendező, nagyon oda kell figyelni a mű mondanivalójára, amit a gyengébbek kedvéért a főszereplő-narrátor összefoglal nekünk a végén, enélkül a sorozat könnyen egyfajta filmes katasztrófaturizmussá válna.

  • SPOILER: Bár sajnálatos, hogy az ő (Thomas) túlélése már nem fér bele megnyugtatóan a részleges happy endbe, valószínűleg a nézőben is felmerül egyfajta megkönnyebbülés, amikor a vége felé „kiíródik” a sorozatból, mivel állandó potenciális veszélyforrásként van jelen, mivel soha sem tisztul ki igazán az elméje, ami a valóságban meglehetősen ritka, pláne a kötelező gyógyszerezés mellett. Öngyilkosságot is inkább „tiszta” állapotban kísérelnek meg, amikor rádöbbennek a saját valódi helyzetükre a társadalomban. Ez Thomas eltűnésénél is nyitva hagyja azt a kérdést, hogy nem az történt-e, hogy az állandó hallucinálás és tévképzetek után végül kitisztult a tudata?
Film, Kalcsör, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!