Döntés – rehab vége


Oh, yeah. Mióta is vagyok itt? 2013 január. Mióta űzöm az ipart a szakkörben? 2013 március. Szóval nagyjából szűk 4 éve rehabilitálódom, és akár ilyen örsi naplót is vezetgethetnék a szakkör életéről, szubjektíve, korszakokra bonthatnám, csoportosíthatnám az itt átélt élményeket, bár az utóbbi időben már olyan dolgok kezdtek lassan történni, amiket még én sem merek megírni. Illetve befogom a fülem, befogom a szám, vágom a ruhát, varrom a csíkokat, drótot vágok. Hadd mondjam el, egyikben sem nyújtok kimagasló teljesítményt, habár ezek itt a legegyszerűbb munkafolyamatok.

A munkarehabilitáció kezdetétől ott vagyok, és a leghasznosabb tevékenység, amikor a honlapot frissítem, és tartalmat kezelek rajta, még akkor is, ha ez nem tetszik a kedves kollégáknak, hogy tűt-cérnát elhajintva fél napokat beülök a magasabb beosztású kolleginák helyére (még mindig elég feminin itt a vezetőség, soha nem volt, és nem is valószínű, hogy lesz itt hímnemű egyed magasabb beosztásban). A helyzet az, hogy szívesen csinálom, és fogom akkor is, ha már nem leszek itt. De – és az igazság néha fáj – az életem hátralévő részében nem szeretnék rehabilitációs céllal már egy kabátgombot sem felvarrni. Tagadhatatlan, hogy a munkarehabilitáció engem is, és sok más sorstársamat is kihúzott a mélyvízből, de egy ideje, igazából, bármilyen furán hangzik is, hátráltat, “lehúz, altat, befed”, ahogy mondta vki. Hálátlan sorok ezek bizonyos szempontból. Még utoljára kimaxoltam a lehetőségeimet azzal, hogy becsajoztam innen, és így olyan titkok birtokába kerültem, amik nagyobb belelátást engedélyeznek a vezetés, és a céges stratégia kártyáiba, és hadd mondjam el, hogy fantasztikusan profi a vezetőség, és úgy, hogy szinte mindenki skizofrén, és különösebben nincs is már égető szükség nem skizókra a munkarehabiltáció mostani állása szerint. De amúgy rám sem.

Nem, nem mondtak fel azonnali hatállyal krónikus alkoholizmus miatt, hanem szép csendesen megválunk egymástól a térség (ha nem az ország) legjobban működő skizó egyesületével, és egyben rehabilitációs munkahelyével. Bár tagnak valószínűleg megmaradok, a munkaszerződésem meghosszabbítását köszi, de nem fogom kérni januártól. Bár önszántukból elég kevesen távoztak innen, tegnap osztottam-szoroztam, és kiderült, hogy ha akarok még valamit az élettől, most van itt a lehetőség arra, hogy elkezdjem végre aktív pihenéssel tölteni a (rokkant)nyugdíjas éveimet, és látszólag fejest ugrok a nagy semmibe, igazából tanulni fogok, és dolgozni, és dolgozni és tanulni, és így tovább.

http://platform.twitter.com/widgets.js

Azt hiszem, az hogy az egyesülettől megkaptam azt, amire szükségem van. Most mondhanék szép szavakat, de nem. 1 konkrét dologra gondolok, E-vel kezdődik, és dit a vége, szóval Klapatyinga. “Cselekedjen, itt az idő!” Szóval, ha be akarjuk fejezni a kis tanulmányainkat, akkor nincs más választás, mint ki fájó szívvel, ki vegyes érzésekkel, de dobbantani innen, ki később, ki hamarabb. Még annyit hadd tegyek hozzá, hogy én nem vagyok a munka hőse, de nem is érkezett ilyen irányú megkeresés, illetve felterjesztés az irányomba. Sőt, ha valami figyelemre méltó rajtam az utóbbi időben, hogy éppen mennyire vagyok munkaképes állapotban az előző napi züllögetés, és az azt követő hajnalozás után. 1 szó, mint 100, egyelőre szabadúszóként fogom tengetni, talán kisebb-nagyobb WordPress munkákkal kezdem, talán valami egészen mással. Közép-, és hosszútávú céljaimat fedje jótékony homály. Még az első öt éves tervet sem árulom el, csak ha már belekezdtem a projektekbe, és van némi látszatja is.

Szóval mára már csak ennyit: “Könnyű a jó egészségből a szép időt élvezni!”

+ Hm, akit még érdekel, itt is ilyen értelmű témákról értekezek (többek között).