Depresszé – William Styron: Látható sötét

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...
Annak idején nagy felbolydulást keltett az amerikai pszichiátriai körökben is William Styron Látható sötét című emlékirat-esszéje. Mindig is szoktam mondogatni, hogy Amerikában előrébb járnak, mint mi. Legalábbis akik tudnak a sorok között olvasni. És értelmezni a mentális betegségek természetét. Érhetne az a vád minket, hogy nem vagyunk konstruktívak, hogy csak kritizálni tudunk. Most azok leszünk. Az a helyzet, hogy úgy leszünk konstruktívak, hogy destruktívak vagyunk. Mindent le kell rombolni, hogy felépülhessen valami új? Lehet… Most pedig következzenek azok a gondolatok, amelyek William Styron esszéjének nyomán fogantak meg bennem. Esszé az esszéről. Álom az álomban. Stb. De komolyan. Ezeregyszáz szavas esszé.

Az esszé egy párizsi út leírásával kezdődik, amiben a híre amerikai író egy hírneves franciaországi díjat vesz át, és éppen depressziója súlyosabbra fordulásával egy időben történik mindez. Nyugat-Európa messze van, az Egyesült Államok még inkább… Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, irodalmi díjak, Franciaország, az amerikai írók Hemingway utáni nemzedéke, Albert Camus és az egzisztencializmus… távoli dolgok, sokunk számára…

Viszont maga a téma nagyon közeli és egyre elterjedtebb: a leselkedő mentális betegség, a leselkedő rém, a leselkedő borzalom… most enyhén szólva spoileres leszek, már ha egy életrajzi esszé esetében lehet ilyesmiről szó… egy alkoholelvonás, egy fel nem dolgozott szülői tragédia, vagy egyéb problémák? Mi okozta az író esetében a klinikai depressziót? És más írók esetében? És amikor még nem voltak klinikák, már akkor is létezett vajon a klinikai depresszió? Válasz: igen, és nem. Nyilván létezett, de nem ilyen névvel, és nem ennyire súlyos formában, véleményem szerint. Igazából van egy elméletem, de egy depresszióról szóló könyvet is el kellett olvasnom, ahhoz, hogy némileg igazolást nyerjen. Ebből a szempontból szerencsés választás volt a könyv. A pszichiáterek kötelező olvasmánya ez, bizonyos vidékeken, és a pszichiátria trójai falova, ezen a vidéken, ha értően olvassuk.

A könyv elsősorban lebilincselő stílusával fogott meg, és úgy gondoltam, nem lehet rossz dolog egy ún. “híres ember”, egy “íróember” véleményét elolvasni a dologról, már csak azért is, mert véleményem szerint a mentális betegségek megoldása nem az amúgy is jól prospreráló orvosok feladata, hanem a bölcsészet XXI. századi ügye, ha jól csináljuk, az lehet, akiknek viszont már hagyományosan évszázadok (ezredek) óta kilóg a s*ggük a gatyából, egyetlen dolgot őriznek még rendületlenül, a mai napig, az emberséget, és ez az, ami meg fogja váltani az emberiséget, semmi más. (Egylényegű vagy hasonló lényegű? Homousion vagy homoiusion? Ma már egy “i” betűn nem szarakodunk.) A mentális betegségeken belül, és az egész társadalomban paradigmaváltás szükséges, mégpedig a reáltudományok oldalára jócskán átbillent egyensúly visszabillentése legalább annyira, hogy valamiféle egyensúly beálljon. De nem is ez a lényeg. Nem célom, hogy felkent bölcsész-papok rohangáljanak az őrület szentélyeiben, és azzal keressék ezentúl a kenyerüket… Vagy igen…? Talán elég lenne a pszichológia és a pszichológus a “kóros”, “pszichiátriai” folyamatok kontrollálására? Talán néha még sok is belőlük?

William Styron maga is csak az élményei leírására szorítkozott… Maradjunk mi is a megfigyelő álláspontján… egyelőre. A szerző minden művészi eszközét felsorolta a depresszió “mint betegség”, “mint kór” leírására, néhol már-már túlzásokba esve, legalábbis a borzalom bugyrainak ecsetelésében, legalábbis látszólag, valójában nem túloz. Csak azt tudja rosszul, hogy a depresszió valamiféle kórság lenne, a kor fogalmai szerint azonban valóban az volt, és még ma is nagyon erőltetnék ezt a vonalat… A bejegyzés végén viszont a szerző saját szavait fogjuk beidézni ennek a cáfolataként… A depresszió, a skizofrénia egy állapot, néha kellemetlenül tartós, ám semmiféleképpen nem betegség, a szó orvosi értelmében. Kurva sok mindent nem értünk még a világból, mi hogyan működik. A természettudományos világkép meg fog dőlni, még ebben a században, annyit mondok. Legalábbis meginog… A saját módszerei fordulnak ellene, és kétségbe kell, hogy vonja önmagát…

A végtelen bonyolítás helyét átveszi a végtelen egyszerűsítés, nemcsak a reáliák világában, hanem a humaniórákéban is (hogy ilyen hülye szavakkal dobálózzam). Az van, hogy minél több fát ültettünk, annál jobban nem vettük észre az erdőt… Ahova azóta egyre mélyebben jutunk… klasszikus értelemben vett bölcsészek segítségével… William Styron esszéjében még nem kezdi ki az orvostudományt, hanem a legnagyobb tisztelet hangján csak rávilágít néhány furcsaságra, anomáliára, például a gyógyszerezés kérdésében… Például, hogy lehet, hogy egyes gyógyszerek inkább gerjesztik a depressziót, mint gyógyítanák… persze, ugyanezt elmondhatnánk a hallucinációkat kiváltó antipszichotikumokról is…

Elmondom, hogy látjuk mi, hogy látom én, William Styron, az éles eszű megfigyelő szemén keresztül… és a saját tapasztalataimat hozzáadva, azokkal kiegészítve. A depresszió és a skizofrénia is “biokémiai egyensúlyzavar” az agyban – mondják az orvosok. De hogy miféle, máig sem tudják. Viszont erősen kezelik, mivel az a dolguk, hogy egyes állapotokat – az ember természetes, a transzcendens határát súroló, vagy éppen már átlépő állapotait kinevezzék betegségeknek, és nesze neked, ezoterikus világkép, holisztikus világkép, és végképp semmi dolgunk a mítosz, a mítikus világkép reneszánszával, amit szerintem ez a kor hoz magával. Hanem kategorizáljuk őket: elnevezzük depressziónak, azokat is csoportokra bontjuk, elnevezzük skizofréniának, azoknak is változatait különböztetjük meg, elnevezzük bipoláris depressziónak pszichotikus epizódokkal, ami meglehetősen kevert forma. Egyébként a DSM-V már az egyszerűsödés útjára lépett, alcsoportok tűntek el, olvadtak be, elkezdődött a pszichiátria lassú felszámolása, mint haszontalan tudományé, csak nem tudják még, hogy fogjanak hozzá. Hogyan mondjuk el, hogy végighazudtunk 1-2 évszázadot? Hogy ez az egész zsákutca? Nem csoda, hogy senkinek nem fűlik hozzá a foga… majd a következő nemzedék elmondja… a következő nemzedék a következőre gondol… ami újra a következőre hárítja. Közben meg szajkózzák, figyelemelterelésként, hogy “az orvostudomány fejlődik”. Na, ja. Lehet, hogy az orvostudomány fejlődik, de ti nem tartoztok oda. Lássuk inkább William Styron konklúzióit lezárásként:

“A legsúlyosabb depresszióba esett emberek túlnyomó többsége megmarad, és boldogan él, amíg meg nem hal, akárcsak azok, akiket elkerül a csapás. Némely iszonyú emléktől eltekintve a depresszió alig hagy maga után maradandó kárt. Sziszifuszi gyötrelem a tudat, hogy nagyszámú érintett – ötven százalékuk! – válik újból áldozatává a kórnak: a depresszió visszajár. A legtöbben azonban ezeket a visszaeséseket is túlélik, s nemegyszer jobban viselik, mert a tapasztalat lelkileg megedzette őket az emberevő óriással való küzdelemre. Rendkívül fontos, hogy azok, akik éppen elszenvedik az ostromot, s talán első ízben, eleget hallják – azaz inkább meggyőződhessenek arról -, hogy a betegség befutja majd szabott pályáját, és ők át fogják vészelni.”

Lényegében ennyi a tanulság. És ez a skizofrénia esetében is igaz. Figyelt mindenki? Esett itt szó gyógyszerről? Nem esett. Miért akar a pszichiátria tevékenyen részt venni egy   (több) olyan állapot lecsengésében, amiről azt sem tudja, micsoda, miért fojtja le, gátolja meg, akasztja meg gyógyszeresen azt, amiről fingja sincs, miért történik, mert nem látja az összefüggéseket, mert nem is láthatja, mert az ő világképe szerint ilyesmi nem is létezik. Összegezve tehát: a gyógymód az, hogy nincs gyógymód, hanem hagyni kell, hogy a folyamatok kiforrják magukat, végigmenjenek az emberen, lecsengjenek, és az ember meggyógyuljon (hiszen nem is volt beteg) abból az állapotból, amibe került az élet és a körülményei hatására.

Depresszió, Irodalom
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply