Csernobil

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Ritkán vagyok filmes kérdésekben ennyire aktuális, mint most. Csak nehogy most meg túl aktuális legyek, hiszen még véget sem ért a Csernobil című minisorozat, amiről írni akarok (és már írok is). Duplán is a magyar közönség számára, mert az 1986-ban történt atomkatasztrófa tudtommal máig érezteti a hatását a térségben, bár erről nem nagyon szokás beszélni. Csernobil katasztrófája csak egyrészt a legközelebbi város, Pripjaty, és a szűkebb környezet kataszrófája, kaptak belőle a környező országok is jócskán. A Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomreaktor 4-es blokkjának felrobbanását sokáig mismásolások és elhallgatások kísérték, leginkább nyilván szovjet részről, az utóhatását pedig mind a mai napig kínos csend övezi. Magát a katasztrófa tényét a szovjet vezetés nem bejelentette, hanem csak nem tagadta le utólag, ami már önmagában is szép teljesítmény volt tőlük, amikor nyugat-európai és amerikai nyomásra a hír napvilágra került, kiszivárgott.

A Csernobil sorozat ennek az atomkatasztrófának a történetét meséli el, sokszor meglehetően naturális nyíltsággal, ami miatt a gyengébb idegzetűeknek és 18 éven aluliaknak nem ajánlott. A sorozat nem csak egyszerű katasztrófafilm: van valódi filmbe illő cselekménye, amelynek középpontjában egy orosz atomfizikus (Valerij Legaszov) és egy pártfunkcionárius (Borisz Scserbina) kettőse áll, őket küldi ki egy bizottság ugyanis az ügy kivizsgálására, vagyis személy szerint Mihail Gorbacsov. A film során kalandos módon igyekeznek ők ketten elhárítani azt, hogy egész Európa lakhatatlan atomsivataggá változzon a robbanás hatására. Valamennyire sikerrel járhattak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy (egyelőre) mi még mindig itt vagyunk, és ilyen filmekről diskurálunk. Ezt a munkát, amit ők ketten végeznek, a film során többen akadályozzák, többek között a KGB, és az akkori pártvezetés, mondjuk úgy, nem túl reformpárti vezető beosztású alkalmazottjai.

A filmben kérdéseket gyakran kérdéseket tesznek fel egymásnak a szereplők (jellemzően az atomfizikusnak a pártfunkcionárius), és rengeteg olyan dologra derül fény ezekből a beszélgetésekből a katasztrófa kapcsán, amik nem igazán köztudomásúak. Például: „Hogy működik az atomreaktor?” Tehát a film dokumentum jellege és dráma jellege mellett erősen törekszik ismeretterjesztő feladatkört is ellátni. A díszletek és a filmbeli környezet megjelenítése telitalálat: kitűnően kidomborodik a szovjet szocreál építészet falanszter jellege, a nyomasztó, ormótlan berendezési tárgyak a kor levegőjét árasztják magukból, minden eszköz és eszme és párbeszéd korhű, mindenki elvtársnak és elvtársnőnek szólítja egymást, kivéve ha esetleg egy-egy pillanatra kiesnek a szerepükből (veszély esetén, nagy érzelmi megrázkódtatások alkalmával), és megmutatkozik a „szocialista embertípus” emberi arca. Bár megindultságot, rokonszenvet is az „elvtárs” nyomatékosításával fejezik ki a nyugisabb pillanatokban, egy-egy veszélyhelyzet elmúltával.

A megtörtént katasztrófával majdnem egyenlő mértékben szívszorító a kommunista diktatúra fojtó légköre, ha valakit megkérnek valamilyen „szívességre” az ügyben, azt általában fegyveres katonák jelenlétében teszik. Ezeknek a szívességeknek a legtöbbje valamilyen munka, ami ugyanolyan halálos, mint a katonák fegyvere, legfeljebb némi haladékot jelent az életre a feladat elvégzése. Elgondolkodtató, hogy a filmben vázolt események mennyire befolyásolták a Szovjetunióról alkotott elképzelését az embereknek, illetve mennyire járult hozzá a kommunizmus vagy államszocializmus intézményrendszerének a végleges bukásához, ezeket már csak én teszem fel kérdésként, mivel a film kapcsán ezek gondolatok fogalmazódtak meg bennem. A válasz (legalábbis a 3. részig) még nem derül ki, mint ahogy a bejegyzés elején feszegetett kérdéskör sem tisztázódik, hogy mennyire biztonságos a betonszarkofág, amivel lezárták az egész létesítményt, illetve milyen mértékben állították meg a rádioaktív szennyezést, ami a szűkebb környezetben lényegében emberi léptékkel mérve szinte örökre lakhatatlanná tette a környéket, illetve a tágabb környezetben milyen megbetegedésekért tehető konkrétan felelőssé. A katasztrófa idején általános iskolás voltam, azt hiszem leírhatom, hogy a tejben én is éreztem akkoriban valamit, és az összes fogyasztási cikkbe bejutott valahogy a szennyezés, de az, hogy még mindig itt vagyok, valószínűvé teszi, hogy a szennyezés Magyarországra való érkezésekor még nem volt olyan intenzív (vagy én élek túl sok mindent). Akárhogyan is áll a helyzet, a film nyitva hagy a 3. rész után még kérdéseket, amikre vagy választ kapunk a későbbiekben, vagy nem, mindenesetre van min elgondolkodni a témában már az eddig látottak alapján is, én úgy gondolom.

Doku, Film, Kalcsör
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!