Boy, Interrupted: Egy történet az akatíziáról

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Írta: Lisa Loomer, Mad In America, 2021. junius 14.

A Covid járvány egyik mellékhatása lett a meredek emelkedés az antidepresszáns használatban és a szorongásoldó gyógyszerek használatában. Egy piackutató tanulmány már 2020 májusában kimutatta a szorongásoldó gyógyszerek eladásában a 34.1 százalékos növekedést, az antidepresszánsokéban a 18.6 százalékosat.

És én is szedem. Igazság szerint, még mindig egy kissé idegesnek érzem magam. Talán egy negyed Xanax? Az ok, hogy ezen a héten el kell mennem a helyi gyógyszertárba, megkapni az oltást. És tudom, miért aggódni, igaz? Fauci azt mondta, megkapta. Biden azt mondja, megkapta. Minden barátom megkapta, és kezdenek rám gyanakodva nézni… paranoid vagyok, hazafiatlan, egy szélhámos?

Talán csak egy kissé vonakodó lettem a farmatikumokkal ezekben a napokban… még azzal a kis cuki Xanax-szal is… mióta a fiam élete visszavonhatatlanul megváltozott egy gyógyszer okozta sérülés következtében, amit úgy neveznek „akatízia”.

Amikor először hallottam az „akatízia” szót, úgy hangzott, mint egy azok közül a görög istennők közül – Akatízia Istennő. Mint Athéné vagy Aphrodité, biztos hatalmas, szenvedélyes, vagy talán inkább … rosszkedvű? Nos, azóta Akatíziát behatóbban megismertem. Pusztító, ravasz, könyörtelen, elképzelhetetlenül. És két éve harcolok vele azért, akit a legjobban szeretek a világon. Mert Akatízia elvehetett egy aktív, okkos, sikeres, elbűvölő, jószívű huszonegy évest, elvitte az alvilágba, és élő az életét élő pokollá tette.

De hadd lépjek vissza, és beszéljek az akatíziáról egy nyugodtabb perspektívából. Egy társadalmi perspektívából. Mert ez a történet nem csak személyes. Ez Amerika politikájáról szól az antidepresszánsok felé, és a nagy gyógyszergyárakról. Szóval, amíg várom a J&J, Moderna vagy Pfizer közül valamelyiket, hadd meséljek egy kissé a személyes sztorinkról, és adjak értelmet egy nagyobb sztorinak is.

A fiamnál, Marcellónál, az akatízia jelentkezett 2019 nyarán, csak néhány hét antidepresszáns szedés után, amit mezei szorongásra írtak fel. Szokatlan? Nem igazán. Végül is, 13.2 százaléka az amerikaiaknak antidepresszánst szed. A nőknél, bizonyos kor után, egy a négyhez az arány. Az antidepresszáns a harmadik legtöbbet felírt gyógyszer Amerikában, és egy majdnem évi 16 milliárd dolláros üzlet ipar a gyógyszergyáraknak, akik több, mint huszonötezer dollárt keresnek másodpercenként pszichiátriai gyógyszerekkel.

Ha te magad nem szedtél még, biztosan van olyan barátod vagy családtagod, aki igen, és úgy tűnik hogy valószínűleg jól tették. De bizonyos százaléka sz embereknek kimondottan megmérgeződik tőlük. (A legegyszerűbb hasonlattal élve olyan, mint a mogyoró allergia.) A FDA (Food and Drug Administration) szerint ez öt százalék. Más források, mint az Akatízia Szöveség, egy online kutató oldal szerint több, mint tizenöt százalék.

A „mellékhatások” listája nagyon hosszú az antidepresszánsoknál. A legtöbb ember eldobja azt a kis papírt a mellékhatásokról, mint ahogy nem érdekelnek a televíziós reklámok figyelmeztetései sem, talán, mert ha túl komolyan vennénk, be sem szednénk a tablettát. De az egyik mellékhatás az antidepresszánsoknál a „nyugtalanság”. És ez az, amit alapvetően a gyógyszergyárak közölnek az akatíziáról, hogy egy „belső és külső nyugtalanság”.

A Google keresőben ezt találod: „szorongás vagy agitáltság, rossz érzés vagy lehangoltság, stressz és pánik, olyan érzés, mintha ki akarnál ugrani a bőrödből, sötét és kellemetlen gondolatok, furcsa és szokatlan benyomások, gyakran agresszív természetűek, gyilkossági vagy öngyilkossági késztetés.”

Amit a gyógyszergyárak figyelmeztetései nem mondanak el nekünk, hogy ezek egyáltalán nem mellékhatások. Ez egy teljesen új állapot, inkább neurológiai, mint pszichiátriai állapot… a gyógyszerek maguk okozzák. Az akatízia az agy sérülése, és virtuálisan minden rendszer sérülése az agyban. Néha abbamarad a gyógyszerek elhagyásával. Gyakran pedig nem.

A szenvedők úgy írják le az akatíziát, mint „ha a véredet akkumulátorsavval helyettesítenék”, vagy „élve eltemetve lenni egy bezárt koporsóban”. Azt mondják ez „olyan, mintha erőszakosan kifordítanának belülről”. Néhány pszichiáter azt mondja, hogy a tüneteik „szomatikusak”. De vannak emberek, akiknek abszolút nincs pszichiátriai betegségük, akik akatíziát kapnak egy sima adag Reglantól, ami egy hányás elleni szer, amit kórházi körülmények között adnak.

Történetileg, az akatízia szándékosan is előidézhető volt a kémiai hadviselés keretében. Valójában Hitler is játszott a pszichiátriai szerek adásával – és a gyors megvonásával ezeknek a szereknek – hogy szenvedést idézzen elő. Ez úgy hangzik, mintha összeesküvés-elmélet gyártó lennék? Nem vagyok az. Egy anya vagyok, aki végignézte, hogy változott meg a fia élete szinte máról holnapra, ahogy megmérgeződött a neki felírt gyógyszerektől.

Huszonegy éves korában Marcello a New York-i New School tanulója volt, klímatudományt és pszichológiát tanult. Érdekes, hogy ma úgy látja az akatíziát, mint a klímaváltozást az emberi organizmus szintjén. Felismerte, hogy a testünk egyszerűen nem arra van tervezve, hogy pontosan reagáljon az ember által készített szerekre, amikkel tömjük.

Amíg New Yorkban éltünk, sok időt töltött a Hayden Planetáriumban, mivel mindig szerette a csillagászatot, és New Yorkban hiányolta a csillagokat. Amikor gyerek volt Oregonban, mindig a szomszédokkal a teleszkópján mutogatta a szomszédoknak az eget a kocsifeljárón. Tinédzser korában egy galériában kiállításai voltak az éjszakai égről készült fényképeiből.

Most, másodéves egyetemista korában a főiskolán, olyan kérdéseket tett fel, amiket sokan fiatal ember feltesz magának… Ki vagyok én, hová tartozom? Szóval, kivett egy évet, hogy gondolkodjon ezeken a dolgokon, és beutazta Európát. És amikor visszatért az életre szóló utazásból, elment egy pszichiáterhez, mert valamiféle szorongást érzett a következő lépése előtt. Természetesen, egy csomó ember érez szorongást. Trumpot megválasztották, amint Marcello elment a főiskolára, 2016-ban, és a kollektív „szorongás” diagnózis szárnyalt akkoriban Amerika-szerte.

Még Marcello körében is, a barátai szemmel láthatóan jól boldogultak a szorongásaik ellenére… sokszor antidepresszánsok segítségével. A legjobb barátja egyik napról a másikra multimillomos lett huszonegy éves korára, mert előállt egy pénzügyi-kereskedelmi algoritmussal. Vett egy Rolexet, és egy csomó egzotikus autót. Az Amerikai Álom? Nagy ötlet. Lexapro-t szedett. Egy másik barátja Zoloftot szedett, és jól boldogult a tech iparban. Néhány barátja Ritalinnal nagyszerűen teljesített az iskolában.

Minden barátja tudta, miből akarja a főtárgyát, mi akar lenni, kivel akar lenni. Marcello nem volt ilyen biztos. Diagnosztizálták „generalizált szorongás”-sal, a legnépszerűbb diagnózissal az országban, és kíváncsi volt, hogy a gyógyszerek segíthetnek-e. Végül is, úgy látszott, segítettek a barátain is.

Amikor hazajött Los Angeles-be, elkezdett járni egy nagy tekintélyű pszichiáterhez, és Cymbaltát szedett nyolc napig. A nyolcadik napon kempingezni ment Big Sur közelébe, a másik legjobb barátjával. Karen az ellentéte a másik legjobb barátjának a pézügyi algoritmussal és a kocsikkal. Botanikus, mélyen kötődik a természet világához.

Marcello és Karen egy napos túrára mentek, és kimaradt egy adag Cymbalta. A túrájuk alatt, az „extrem nyugtalanság” és „belső terror” az első alkalommal jelentkezett. Úgy emlékszik rá vissza, mint akit „konkrétan megmérgeztek”, testi fájdalmakkal és szédüléssel is járt. Azt hitte, megcsípte valami bogár az ösvényen.

Elmentek a legközelebb háziorvoshoz, ahol félrediagnosztizálták „napszúrással”. Utólag már tudjuk, hogy ez a szer katasztrofális hatása volt – szó szerint mérgezés. Akkor még, nem volt ötletünk.

A pszichiátere váltott Cymbaltáról Prozac-ra. Két hétig szedte. Egyik este, egy elmúlasztott dózisnövelést követően, ugyanazt a hatalmas belső nyugtalanságit érezte, és egyfajta újabb szorongást, ami ezerszer nagyobb volt, mint amit érzett előtte. Nem tudott nyugton maradni.

Felhívtuk a pszichiátert, aki azt mondta: „Jéé… ez úgy hangzik, mint az akatízia!” Levette a Prozac-ról, és Xanaxot írt fel neki, ami, tudjuk hogyan, elfedi a tüneteit az akatíziának egy rövid időre. Xanaxot szedett két és fél hónapig, mialatt megkezdte a hátizsákos túráját Mount Rainier közelében, Washingtonban. De nem tudtda csinálni. Idegeskedett és a kocsijában aludt, nem pedig a csillagok alatt. Rémültnek érezte magát, és fizikailag is ki volt ütve. Visszajött L. A.-be.

Valami megváltozott, és nagyon rossz irányba. Nem ment vissza az iskolába New Yorkba. Abba akarta hagyni a Xanaxot, szóval a pszichiáter, akiben nagy bizalmam volt, kúppal kezelte tíz napig. Tudtuk, hogy ez nagyon veszélyes, meg is halhatott volna, és lassan elhalasztotta a főiskolát újabb egy évvel.

De ezek a napok is elmúltak, és a nap után, amikor bevette a zutolsó nyolcad tablettát, furcsa külső tünetek kezdtek kijönni rajta. Céltalanság, ismétlődő mozgások, és mintha belülről égetné valami. Sírás. Járkálás. Hátborzongató képek és hangok az elméjében, és öngyilkosságra sarkalló késztetés, amit sohasem tapasztalt ezelőtt. Sztrók szerű tünetek. A kínzó idegi fájdalom jelentkezése… és a kezdete egy kafkai utazásnak a pontos diagnózis felé.

Ez első állomás egy kiváló és jószívű orvos és homeopata volt, aki Marcellonak homeopátiás szerket adott. Ezek nem hatottak a tünetekre, szóval visszamentünk az eredeti pszichiáterhez. Úgy nézett rá… nos, mint aki megőrült.

Egy hónappal előtte, a telefonban azt mondta, hogy „Jéé… ez úgy hangzik, mint az akatízia!” De amikor Marcello visszament hozzá, előre-hátra himbálózva, segítségért könyörögve, azt mondta, hogy nem lehetséges akatíziát kapni antidepresszánstól. Antipszichotikumtól, bizonyára, de nem egy enyhe antidepresszánstól. Közben felírt egy sorozat gyógyszert, hogy segítsen a furcsa kényszeres mozgásokon, ami Marcellonál egyre rosszabb lett. (Most már tudjuk, a gyógyszerezés csak súlyosbítja az akatíziát.)

Elmentünk egy második pszichiáterhez, aki egyetértett abban az előzővel, hogy ez valószínűleg szomatikus, és javasolt egy másik antidepresszánst, amit Marcello elutasított, érthetően tartva a gyógyszerektől. Szintén javasolta, hogy Marcello sokat javulhatna, ha egy hónapot egy magán klinikán töltene, ahol különböző terápiák vannak, mint jóga és mindfullness, negyvenezer dollárért.

A férjem és én benne lettünk volna. De ráadásul az állandó fájdalmakra, Marcello alvása abszolút rendszertelenné vált, és abszolút nem volt végigvezetni L. A.-n, naponta kétszer, csúcsforgalomban, hogy nyolc órát töltsön a klinikán. Imádta az autókat, imádta a vezetést, de az érzékenysége a fényekre és a hangokra felerősödött addig a pontig, hogy még kocsiba ülni is lehetetlennek tűnt.

Egy harmadik pszichiáter, szemlélve Marcello mozgását, és keserves állapotát öt percig, azonnal akatíziát állapított meg. Bocsánatkérően tájékoztatott róla, hogy a „kúra” nagy dózisú Clozapine, ami egy erős antipszichotikum. Ezt adta, holott Marcello nem volt pszichotikus, de kórházba kellett vinni, és közelről felügyelni, mert a szer rohamokat okozhat, szívrohamot, tüdőembóliát, stb. De biztosított minket, hogy a klinika, ahol Marcello lenne, olyan szép, hogy a saját lányát is oda vinné.

A vissza-nem-térítendő díj százezer dollár lenne. (Az egyik „mellékhatása” a Clozapine-nak, amit nem említett, de amit később megtaláltunk a neten, „nyugtalanság érzése, képtelenenség a nyugalomban maradásra”, vagyis akatízia.)

Ebben az időben, Marcello már kutatta az akatíziát saját maga is, és még jobban félt a gyógyszerektől. Szóval továbbmentünk egy híres „integratív” pszichiáterhez, és hazajöttünk egy tucat kiegészítővel, amit izomvizsgálat során írt fel. Marcellonak egyszerre kellett volna bevennie mindet, ami katasztrófához vezetett volna. Sajnos, ez a pszichiáter, akit nagyon szeretett, nagyon elfoglalt volt gyakori költözései miatt, és nem tudta kezelni a rengeteg emailünket, szóval azt javasolta Marcellonak, látogassa meg a kollégáját, aki „géniusz a mikrodózisú gyógyszerekben” – ami, biztosított minket, biztonságos lenne.

Az új pszichiáter csak egy rehabon fogadott pácienseket, ahol alkalmazásban volt. De mióta Marcello megtapasztalta a megvonási tüneteket a gyors Xanax kúptól, szerencsére, készen állt a rehabra. Kitöltöttük a nyomtatványokat, bepakoltuk a táskáját, és elindultunk, át L. A.-n, a klinikára, egy elhasznált, régi barkácsáruház durva szomszédságába.

Tele volt főiskolai hallgatókkal, lábadozó fiatal droghasználókkal, az egyik közülük végigvezetett. Marcello egyfajta sokkba esett, és leült egy székre, de engem nagyon megindított a fiatalember története. Bárcsak az én fiam is drogfüggő lenne, nem pedig allergiás a gyógyszerekre, annyi segítség van arra. De a mikro dózisú pszichiáter… egy szuka volt. Sohasem nézett fel a számítógépből, sohasem nézett a fiamra.

A ház bűzlött a cigarettától és a Cloroxtól, és mivel Marcello allergiás lett az erős szagokra – mellékhatásaként az akatíziának – nem volt szívünk ott hagyni. Szóval, visszavezettünk a csúcsforgalomban. Újabb két óra hosszás támadás az ő sérült idegrendszere ellen, amikor jelentést nyert számára a kifejezés „Ó, a forgalom maga volt a pokol.”

A drog rehab után, elmentünk egy békés, holisztikus klinikára, néhány utcával arrébb. Nyugodtak voltak és biztatóak, és intravénásan vitamint adtak neki. Elmentünk egy izraeli taruma terapeutához, aki azt mondta, „trauma”. Találkoztunk vezető „TMS” agyi terapeutával, aki azt javasolta, süssük ki az agyát, alkalmanként ezer dollárért. Marcello találkozott pszichológussal, Facetime-on keresztül, aki azt mondta, hogy „dühös”, és próbálta sikíttatni Facetime-on keresztül. Egy másik pszichiáter CBD terápiát javasolt. Egy arab pszichiáter úgy érezte, ha csatlakozik a csoportjához, összekapcsolja Marcellót a belső énjével. És egy újabb pszichiáter újabb gyógyszert javasolt.

Ahogy ment orvostól orvosig, Marcello belépett egy Facebook csoportba, aminek a neve „Élet Akatíziával”, és néhány másik online csoportba, mint a „Bezodiazepine Információs Koalíció”, „Neourotoxicitás és Toxikus Encephalopátia”, és egy csoportba, amit úgy hívnak „A Cymbalta Fáj a Legjobban”.

Őszintén, az „Élet Atakíziával” halálra rémített engem. Emberek, akik videókat csinálnak az akatízia során átélt tapasztalataikról, amik úgy néztek ki, mint a horror filmek. Sok jelenlét után ezekben a csoportokban, és még több saját kutatás után az akatíziáról, egyértelműen eldöntötte, hogy a gyógyszerek nem az az út, amerre indulni kell. Végül is a gyógyszerek bizonyítottan mérgek a számára, első helyen okozzák az akatíziát.

A barátai, és a mieink is bevonódtak, mondták a saját diagnózisaikat. Az anyja a legjobb barátnak a kocsikkal, beszélt egy csomó pszichológussal, aki nem hallott az akatíziáról, és azt gondolta, ez egy „nem létező betegség”. A fia, akinek mostanra tíz kocsija van, és magánrepülője van, azt írta nekem, hogy rajtam szárad a fiam vére, ha nem utaltatom be pszichiátriára.

Az egyik legígéretesebb doktorral való találkozás, különben egy barát barátjának barátján keresztül jött létre. Ez a doktor szakértő volt egy speciális típusú neurofeedback-ben, aminek a neve Loreta volt. Egy városban praktizált Los Angeles-től másfél órára, de biztosított minket, hogy csak vesztegetjük a pénzt és a reményt, ha bármi mást csinálunk, mert „a Loreta a válasz”. Mély kapcsolatba került Marcellóval, meghallgatta, és nagyon együtt érzett vele. Ez reményteli volt.

Mivel erre az időre Marcello külső megjelenése a szenvedéseinek már megijesztett minket, hogy mi, különben, fontolgattunk a kórházi befekvést. Az én mókás, bölcs, jószívű fiam eddigre… elment. Valahova, ahol nem tudtam elérni, valaki olyanná vált, akinek az agóniáját nem lehet megérteni, valaki tele félelemmel, és néha haraggal.

A Loreta ezelés qEEG méréseken alapul, ami szerint Marcello agya „drasztikus abnormalitásokat” mutat. A doktor meg volt győződve róla, hogy tud segíteni, ha együtt dolgozik egy „brilliáns integratív pszichiáterrel” egy teamben. És mivel a doktor egy másik városban praktizált, a férjem és Marcello heti háromszor járt városról városra a két orvos között.

Aztán a Loreta doktor elment egy utazásra Costa Ricára, eltörte a gerincét a zuhany alatt, és többé nem kezelhette Marcellót. Mint ahogy mondtam, Kafka-i.

Folytattuk a látogatásokat az integratív pszichiáternél, aki az agy szakértője volt, és nem volt kétsége afelől, hogy Marcellónak akatíziája van, amit gyógyszerek okoztak. Marcello kötődött hozzá, mert fiatal volt és nyitott, és felírt készítményeket, óvatosan, egyet egyszerre, ellentétben a gyógyszerekkel.

Egy ponton, a pszichiáter egyetértett néhány emberrel az Élet Akatíziával csoportból, abban, hogy bizonyos mennyiségű marihuána lehet, hogy segítene. Néhány szívás után, Marcello kirohant az esőbe, ami úgy nézett ki, mint egy igazi pszichotikus roham – de aktuálisan az akatíza volt, komolyan súlyosbítva a marihuána által. Marcello mostanában elmesélte, ez volt eddig a legrémületesebb éjszakája, mivel tele volt késztetésekkel, hogy megölje az apját és magát, és kint kellett töltenie az éjszakát az esőben egy kertben, hogy biztonságban legyen.

Ez jó hely lehet arra, hogy hozzátegyem, a gyógyszerezés előtt, soha nem vett részt fizikai küzdelemben, soha nem volt öngyilkossági késztetése, mindig meleg, közeli, játékos kapcsolata volt az apjával, aki a szobájában aludt, hogy figyeljen rá, és jobban szerette, mint saját magát.

Marcello betegebb és betegebb lett, komoly reakciói lettek az ételtől, a kiegészítőktől és a kemikáliáktól a környezetében. A szúnyogcsípések anafilaxist okoztak neki, és háziorvoshoz ment. De minden háziorvos, akihez mentünk, és elmentünk néhányhoz, azt mondta, ez „szorongás”. Minden alkalommal, a kedves doktor Ativant javasolt. Minden alkalommal, megköszöntük, visszautasítottuk, és távoztunk.

De az egyik alkalommal más volt. Amíg a fiammal és a férjemmel bent voltunk, hogy várjuk a háziorvost, egy pszichiátriai szociális munkás, aki megvizsgálta Marcellót, félrehívta őket egy másik szobába. Azt mondta, elveszítheti a munkáját, ha ezt elmondja, de egy agyi trauma központban is dolgozott, ahol látott pácienseket akatíziával, akik gyógyszerek sorozatát kapták kórházakban… és őszintén, látta az agyukat és a testüket teljesen elpusztulni. Csendben sürgetett minket, hogy találjunk másik utat.

Talán a legrosszabb tünete az akatíziának – a szülőknek, egyébként – az „öngyilossági késztetés”. És végül, hónapok óta tartó szakadatlan tortúra után, és orvosi félrevezetés után, a fiunk tett egy figyelemre méltó kísérletet. Nem volt egy „komoly kísérlet” az integratív pszichiáter szerint, de elég komoly volt ahhoz, hogy kezelésbe vegye az ügyet, és felhívjon egy mentőt.

Marcello tíz napot töltött egy pszichiátriai intézetben a Kaliforniai Egyetemen. Emlékszem, amikor visszanéztünk rá minden látogatási óra után, egy pár üvegajtó mögött, hogy lesz kisebb és kisebb az alakja, ahogy távolodik tőlünk. Ez nem olyan volt, mint otthagyni a gyereket egy iskola előtti táborban. Az akatízia elvette őt. Az állam elvette őt, legálisan. És nem tudtam visszafutni az üvegajtókon, felvenni a kezemben, és eloszlatni a félelmét.

Két doktor nem tud megegyezni ugyanabban a diagnózisban. De gyógyszereket akarnak felírni. Nem értenek egyet abban, hogy milyen gyógyszert, de bírósági végzésük volt, hogy felírjanak… valamit. Érdekes, a nővéreknek, akik a legtöbbet találkoznak a betegekkel, azonnal feltűnik az akatízia, és elmondták neki, hogy végig látták rajta.

Amikor valaki elmegy az orvoshoz fizikai fájdalommal, megvan a szavahihetőségük, és mindenki hisz is nekik. De ez sokkal kevésbé tartanak szavahihetőnek egy pszichiátriai intézetben, még ha gyógyszer indukálta akatíziád van is, ami nézhet úgy ki, mint a skizofrénia vagy pszichózis.

Marcello mostanában mesélte el, hogy készült felmászni a rácsos kerítésen, és leugrani a kórház tizenkét emeletes tetejéről, mivel a gyógyszerek kényszerítették, ahogy az akatízia tünetek súlyosbodtak addig a pontig, ami már „sokkal rosszabb a halálnál”. És ha túl kell élnie a kényszergyógykezelést, újra és újra detoxikálnia kell magát, meghosszabbítva a felépülést évekkel.

Így gondolkodott a kórházban, amiről én nem tudtam abban az időben. Mert alig beszélt hozzám. Mert azt gondoltam, adnia kellene a doktoroknak még egy esélyt.

A fő kezelőorvosa a Kaliforniai Egyetemen azt mondta, hogy „a félelme a gyógyszerektől súlyos jele az OCD-nek”. És, örökös szégyenemre, jobban hittem neki, mint a fiamnak. Végül is, nem jobba az OCD, mint az akatízia – amire nincs kezelés vagy kúra?

Családi megbeszélésünk volt az orvosokkal, mivel Marcello nem számított beszámíthatónak az szakértők szerint. Emlékszem, nem nézett rám. Ez különösen fájdalmas volt, mert addig mindig beszélőviszonyban voltunk. Mindig szerencsésnek éreztem magam, hogy van egy fiam, akiben van mélység, akinek vannak érzései, kimondja azt, amiket gondol és érez, a barátainak, a tanárainak, és különösen a szüleinek.

Mindig vicces volt, tiszteletlen, és meg tudta nevettetni az embereket akaratuk ellenére is. A tanárokat kicsit összezavarta, de csodálták őt. Többször hallottam, sóhaj kíséretében, hogy: „Többet tanulunk tőle, mint amennyit mi tudunk tanítani neki.” És most, ahol voltunk, senki sem hitt neki.

Jobban visszagondolva, úgy gondolom, Marcello azért vette be az első gyógyszert, hogy beilleszkedjen. Hogy lecsiszolja az élét a személyiségének, ami többet érzett, többet látott, többet kérdezett, éss több igazságot mondott. „Többet”, mint amennyi komfortos vagy kényelmes volt másoknak.

Emlékszem az első pszichiáterére, hogy felhívott, hogy nézzük át az ellenőrző listát, nem „bipoláris”-e, amíg ő ott ült az irodájában. Egyszerűen nem tudta „beilleszteni” egy DSM diagnózisba sem. Egy fiam korabeli gyereknek volt az anyja, és azért adta Marcellónak az első receptet, hogy könnyítsen a fájdalmán, mert nem tud beilleszkedni.

Amikor Marcello biztosítása lejárt, a Kaliforniai Egyetem javasolta, hogy menjen egy magán orvosi központba, ahol tudják fogadni gyógyszerek nélkül is… és ha nem működik, visszaküldik a Kaliforniai Egyetemre, ahol bírósági végzésük van róla, hogy gyógyszerezzék.

Elment egy magán kezelő központba, amit Balance-nak hívtak, Malibu mellett. Azt gondoltam, hogy kellemes hely. Jó étel, jó terület, kész lettem volna én is egy jó pihenésre ott. „Nem címkéznek diagnózissal”, „az egész ember” érdekli őket. A biztosításunkkal kaptunk egy diszkont ajánlatot harminc napra harmincezer dollárért.

Marcellónak csak annyi dolga volt, hogy fogadja az orvosi vizitet, és járjon csoportokra a többi pácienssel. De a csoportokban csendben kellett lenni és figyelni… ami képtelenség az akatíziával.

Öt nap után a reakciók miatt a házban adott kemikáliákra, a szigorú napirend miatt, amihez fizikailag nem tudott alkalmazkodni, hogy leüljön és részt vegyen, mint a többi páciens (akiknek pszichiátrai diagnózisuk volt, nem neurológiai sérülésük), elszökött.

A Balance jelentette a rendőrségen, hogy „eltűnt”. Felhívott minket, hogy „biztonságban” van. Egy hotelbe menekült egy órányira, és mi átszáguldottunk. Beszéltünk az emberekkel a Balance-ből, és azt tanácsolták, hogy hagyjuk, hogy a rendőrség eljöjjön a hotelbe, és visszavigye a Kaliforniai Egyetemre. Marcello hallott a beszélgetésből annyit, hogy tudja, a rendőrség úton van, és megint elszökött. Kilőtt jobbra mellettem a sárga hátizsákjában, amit Koppenhágában vett élete utazásán.

Elkezdtem sikítani. A hotel szobalányai megpróbáltak megnyugtatni. A férjem és én mindenhol kerestük, de elment. Aztán jött a rendőrség.

A férjemnek és nekem egy döntést kellett hoznunk. Segítsünk nekik megtalálni, és pofozzuk fel, és tegyük a rendőrautóba a Kaliforniai Egyetem felé, ahol kényszergyógykezelik… vagy hagyjuk, hogy megválassza a saját sorsát. Sok pillanat volt az elmúlt időszakban, amikor megkérdeztük magunktól: „Kiben fogunk bízni?” „Kinek a tanácsát fogadjuk el?”, „Kinek higgyünk az orvosnak vagy a fiunknak?”. Ez a pillanat volt a legnehezebb.

A fiunk huszonkét éves volt. Semmi, semmi, amit próbáltunk, nem működött, hogy enyhítse a szenvedéseit. Ekkorra már nem hittünk semmiben. De imádkoztunk, egyébként.

Ó, és ez a legjobb alkalom megemlíteni, hogy kaptunk egy kilakoltatási felszólítást a tulajdonostól, a sok zaj miatt a házból, a mentő miatt, és minden miatt, de elkalandoztam.

Marcello a repülőtérről hívott, és azt mondta, úton van egy repülőgépre Oregon felé, ahol a gyerekkora nagy részét töltötte. De aznap éjszaka feltünt a házunknál L. A.-ben. Ahogy már említettem, az egyik fő tulajdonsága az akatíziának az exrém érzékenység mindenféle hatásra, szóval simán átjutott a repülőtér biztonsági szolgálatán.

A következő reggelen, amikor lementem, a szobája üres volt, és ő elment. Kaptunk egy hívást Oregonból, ahol azt remélte, hogy menedéket talál, ameddig megérteti velünk, amit tud, és amit a többi hosszú távon szenvedőtől az akatízáról tanult. Nem akart töbé menekülni, nem akart több gyógyszert sem. És utólag, az apja és én tudjuk, hogy ez volt a legbölcsebb döntés, amit hozhatott.

Ebben az időben a Balance javasolta, hogy hívjunk fel valakit Közép-Keleten, hogy szervezzen „beavatkozást” Oregonban, hogy vigyék vissza a Kaliforniai Egyetemre. Visszautasítottuk. A fiunk nem volt őrült. Az agya és a központi idegrendszere nem volt olyan ép, mint a Cymbalta, Prozac és Xanax előtt… De nem volt téveszmés, képes volt nem bántani sem magát, sem másokat, annak ellenére, hogy az orvosok félrevezették és korlátozták, ami maga volt a csoda.

Erre az időre többet tanult az akatíziáról, mint az orvosok, akik kezelték. És mindezen túl… emberi lény volt. Úgy tűnt nekem, hogy kényszeríteni bárkit, hogy gyógyszert szedjen (amit az FDA veszélyesnek minősít), akarata ellenére, megfosztja őt a teste és az elméje fölötti uralomtól. Milyen alapvetőbb jogai lehetnek egy embernek? Nem hívtam fel a nőt Közép-Keleten.

2020 januárja óta Marcello Oregonban van. Elkezdte látogatni a régi családi orvosát, akinek, ironikusan, két családtagja is túlélte az akatíziát, és úgy gondolja, tud segíteni. Amikor először érkezett Oregonba, Marcello több dolgot meg tudott tenni magáért, egy kis város központjában élve. A bénító akatízia ugyanaz volt, de biztonságosabban érezte magát, egy ismerős helyen.

Karen is ment, és vele élt. Elkezdte a HBOT-ot (hiperbárikus oxigén terápia), ami nem segített, de nem is ártott. Még egy barátjával is találkozhatott, egy rövid sétányira az Airbnb-től, ahol lakott. Aztán a covid jött.

Ironikusan, én voltam az eredi forgatókönyvírója a „Girl, Interrupted” című filmnek, és ahogy írta, rájöttem, hogy ez a „Boy, Interrupted”, biztosan. Egy fiatal ember élete felfüggesztődik, néhány tablettától, ami azt ígéri, jobbá teszi az életét. Ez az, ami történt.

De az író bennem mindig keres valami… értelmet. Ha csak ki tudnék facsarni valami istenverte értelmet, abból, ami történt, tudnám kezelni. Szóval, amikor láttam, mi történt Marcellóval, azt gondolom, hogy amit csinálunk magunkkal mint kultúra – küzdünk az Amerikai Álom csábításával. A tablettákra van szükségünk, hogy folyamatosan üldözni tudjuk. És a gyógyszergyártók pénzéhsége az üzemanyag, ami hajtja ezt az elégedetlenséget, és bátorítja a versenyt.

És aztán, ellentétben az Amerikai Álommal… ott van a természetes világ vonzása. Nagyon érdekes számomra, hogy Marcello két legjobb barátja is érzi ezt a két különböző vonzást. És talán nem véletlen, hogy ezt a fejezetét az életének New York City-ben kezdte, ahol vonatra kell szállnia az embernek, hogy eljusson a planetáriumba, és kikötött egy kisvárosban, Oregonban, ahol csak felnéz a csillagokra.

Az akatízia egy hihetetlenül komplex neurológiai sérülés. De a szakértők szerint a neuroplaszticitás területén, mint a pszichiáter Norman Doidge, Az agy, ami megváltoztatja magát című könyv írója, az agy igazán csodálatos. Ha megvonjuk a neurotoxinokat – a gyógyszerekből, a fogyasztott ételekből, a környezetünkben lévő kemikáliákból – még a sérült agy is regenerálódhat.

Ha azt adod az agynak, amire igazán szüksége van – igazi étel, tiszta víz, kevés stressz – meggyógyulhat. És nem ezek azok, amikre minden embernek szüksége van? Nem említve a szegény bolygót? Lehetne ez egy kevés értelem, amit leszűrhetünk a pandémiából?

Marcello és én meséljük ezt a sztorit, előmozdítva a további „megfelelő tájékoztatás”-t. Mivel ez vele megtörténhetett, megtörténhet bárkivel. Ebben az időben, az egyetlen bevett terápia az akatíziára a még több gyógyszer, ami akatíziát okoz. A szenvedők „polidrogról” beszélnek – az egyik szer elnyomja a negatív hatását a másiknak – és így olyan, mintha gázolajat öntenénk a tűzre.

Nem gyógyítják őket, és mivel az állapot olyan szörnyű másoknak, hogy sok ebben szenvedő elveszti a családját és a barátait. Ez sokakat kerget öngyilkosságba. Ezek a történet nélküli emberek, újra és újra öngyilkosságot kísérelnek meg. Nem akarnak meghalni, csak nem akarnak már gyötrődni az akatíziától a végén. De mi van azokkal, akiknek mentális betegségük van, és akatíziát kapnak, ennek tetejébe? Mi van a színes bőrűekkel, vagy a szegényekkel, akik nem tudnak hozzáférni az információkhoz és támogatáshoz – milyen kezelésben részesülnek ők?

Ez az, ami kísért engem: öngyilosságok százezrei megelőzhetőek lehetnének, ha az emberek hozzájutnának a „megfelelő tájékoztatás”-hoz, mielőtt elkezdik a gyógyszert?

Miről szólhatna a megfelelő tájékoztatás? Létezik egy ausztrál tanulmány, az „Antidepresszáns által indukált akatízia viszonya a gyilkossághoz, összefüggésben a csökkenő mutációival a metabolizáló géneknek a CYP450 családokban” (Hú.) Százhúsz alanyon vizsgálva, a tanulmány kapcsolatot mutat ki a gyilkosság és az öngyilkosság és az akatíziás páciensek CYP450 génvariációja között.

A tanulmány azt állítja, hogy „az antidepresszáns adása, nem tudva a CYP450 géncsoportról, olyan, mintha vért adnánk a vércsoport ismerete nélkül”. Arra a következtetésre jutnak, hogy elengedhetetlen lenne, hogy ismerjük a páciens genetikáját felírás előtt. Szóval. Mi lett volna, ha a fiunk pontos tesztelésen esik át, és valaki elemzi ezeket, mielőtt felírja a gyógyszert?

Az ausztrál tanulmány megjegyzi, hogy minden gyógyszergyártó cég visszautasítja a CYP450 variációs tesztek elvégzését. Tudják, hogy ezekre az emberekre a gyógyszer mérgező hatással van, és nem akarják ezekkel az emberekkel „szennyezni” (csökkenteni) a siker rátájukat a tanulmányaikban. Nem teszik ezt, habár, felhívják a figyelmet a veszélyeire ennek a génvariánsnak, amikor eladják a gyógyszert. (Igen, ez megengedett.)

Az ausztrál tanulmány szerint a pszichiátriai szereket „felírják a klinikusok, annak ellenére, hogy oktatva kapnak a gyógyszeripar szakembereitől, és kulcsfontosságú véleményvezérektől, akiknek alapvető hasznuk van ezeknek a szereknek az értékesítéséből”. Szóval, annak érdekében, hogy a páciensek teljesen informálva legyenek, a pszichiátereknek is teljesen informálva kellene lenniük… És a multimilliárdos gyógyszeripar akarja ezt?

Végső soron, a legjobb út az akatízia kezelésére a legjobb mód, ha nem engedjük, hogy egyáltalán megtörténjen. És tudjuk, hogy a gyógyszeripar nem akarja ezt.

2021 augusztus 19-én lesz két éve, hogy Marcello nem szed gyógyszert, miútán hárm és fél hónapig gyógyszerezték. Nem tud vezetni, nem tud fókuszálni egy filmre vagy tévére, nem tud zenét hallgatni vagy könyvet olvasni, nem tolerál összetevőket, amikből hihetetlen ételeket tudott csinálni, nem túrázhat vagy mászhat hegyet.

Az alvása felborult egy lehetségesen maradandó keringési zavar következtében, amit „non-24”-nek hívnak, ami alapvetően azt jelenti, hogy körbe forog az órával az alvása, egy vagy két órával később minden nap, ha képes aludni egyáltalán. Minden órában, amit ébren tölt, állandóan átéli percről percre az akatízia okozta szenvedéseket.

Karen, a barát, akivel felnőtt, túrázva és sátorozva, vele volt hét hónapig. Amikor elment egy munka miatt San Deigo-ba, az apja és én Oregonba költöztünk, mivel képtelen egyedül élni. Jelentkeznie kellene rokkantnyugdíjra, de mint a Covid katasztrófa áldozatai mellett, az esélyei csekélyek.

És ha kapcsolatba kerül a Coviddal? Nem valószínű, hogy a szervezete kezelni tudná. Az orvosa nem gondolja, hogy a vakcinát is tudná. Annak ellenére, hogy mi mindent nem tudunk a vakcina hosszú távú mellékhatásairól, és amiatt, amit tudunk a gyógyszeriparról, biztosak lehettek benne, hogy elmegyek azért az oltásért… hogy biztonságban tartsam őt.

Amikor Marcello leírja az akatíziát, azt mondja, a legalattomosabb tulajdonsága a teljes hiánya annak a képességnek, hogy bármi jót, bármi emberit érezzen. Igen, már láthatja a csillagokat Oregonban, csakhogy már lesújtja és agitálja, könyörtelenül emlékeztet valamire, ami felé csodálatot érzett. Ugyanez az emberekkel. Tudja, hogy szeret minket, szereti Karent, csak nem érzi.

Szóval nem, nem beszélhetek „happy end”-ről. Még nem. Bízunk erősen a kutatásban, ami azt mondja, hogy az agy meggyógyítja magát. Ha nem tudom megölni Akatízia istennőt, kivárom, amíg elmegy.

Mindeközben… Marcello képes volt írni és csinálni egy PSA-t (Public Service Announcement) az Akatízia Szövetségnek, ami megtekinthető lentebb. Ő már egy visszaélést feltáró személy, beszél az akatíziáról a szociális médiában, és mindenkinek, aki meghallgatja. Nem csak szenvedélye az információk közlése, ez az, amiért él.

Boy, Interrupted: A Story of Akathisia

Mad In America
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány / robi781030@gmail.com

Szólj hozzá Te is!