Világgép + Mad In Hungary

...és azért van a sok barátom, hogy elkapjanak, ha valami baj van.
Csakhogy az utóbbi időben már sikerült anyagtalanra innom
magamat. Hiába nyúlnak utánam, már nem érnek el, csak a levegőt
markolják helyettem. Mindegyiknek egyenként pátyolgattam a kis
lelkét, nem kevés alkoholt pusztítva el közben, hogy elismerjenek
végre maguk közül valónak. Sokat kellett velük foglalkoznom,
nagyon sokat, hogy ne csak a piti alkoholistát lássák bennem. Én
voltam az, aki minden buliban ott volt, akinek fél-, vagy egészen
részegen elsuttoghatták életük vallomásait, és cserébe hasonlóan
furcsa vallomásokat kaptak. Tudták, hogy a rám bízott titkokat
sohasem fecsegem ki. Tudták, hogy rám mindig számíthatnak, ha
kell egy barát, vagy egyszerűen csak társaság a sörökhöz/borokhoz.
De végül is elfáradtam. Amikor végre összejöttünk, mi, öten, fiúk,
már csak feküdni volt kedvem. Aludni nem tudtam, de rettenetes
fáradtság vett rajtam erőt. Valami házi söröket vettünk, de inni se
volt már kedvem. Ez volt az az időszak, amikor még bejártam ugyan
az egyetemre, de mindenki levegőnek nézett, mert az is voltam,
csak lézengtem, mint már mondtam, szinte anyagtalanná ittam
magam. Összegyűjtöttem magam körül egy társaságot, de
rettenetesen össze voltam törve, már kitörni készült rajtam a
betegség. Nem is maradtam sokáig, ott, a társaságban, fogtam egy
sört, és hazaindultam. Hazafelé menet (életemben először és
utoljára) még a sör is kicsúszott a kezemből, és csattanva tört szét a
járdán. Közvetlenül utána valami autó húzott el szirénázva
mellettem, akkor ez nekem még nem jelentett semmit. Akkor láttam
utoljára így őket együtt, mert mindenkit elsodort a nagybetűs ÉLET.
Azóta csak a Facebook tudja, mi van velük.

a_kosza_beteg_last_ninja_71_nocoda_majus_1.pdf (madinhungary.org)