Nem hittem, hogy felhozom még egyszer a témát. De szerintem sokan mások is így vannak vele. A szociálisan érzékeny újságírás olyan műfaj, amiben nem sok pénz forog, de elég strapás. Gondolom, főleg lelkileg. Volt egy portál, ami megpróbált foglalkozni vele (Abcúg), de a szerkesztőség közleménye szerint „elvégezte a küldetését”, szóval megszűnt. Nem kell sok utánajárás, ha valaki fényt akar deríteni a valódi indokra: megszűnt a támogatás. Nem meglepő, hogy a jobboldali média nem vállalja a témát, de hogy a baloldali sem, az már azért egy kicsit cinkes.

Az első, amit belénk vertek kommunikáció-médián, hogy az újságírás biznisz. Semmi üzlet nincs abban, hogy a leszakadó, szegény, vagy társadalmilag elhanyagolt vagy akár kirekesztett csoportok hangját beemelje bárki is a médiába. Így alakulhat ki az a helyzet, hogy a témának a médiában már nem marad reprezentációja. És ami nincs a médiában, a filmekben, az interneten, az nincs sehol. Így fordulhat elő, hogy a fikció nagyobb figyelmet kap, mint a minket körülvevő valóság. Vasemberért sokkal jobban aggódunk a 7. részben, mint a nélkülöző vagy hiányt szenvedő embertársunkért.

Amire nem gondoltam, az viszont egy új jelenség, ami kialakulóban van. Mivel a témának nem jut hely a médiában, egyesek egyszerre elkezdik tagadni ennek a realitását, valós voltát. Otthon, az internet és streamek, legújabb sorozatok, könyvek világában az ember annyira elvarázsolódk, hogy nemhogy elhessegeti a kellemetlen gondolatokat, mint ahogy mi szoktuk, hanem egyszerűen felháborodik, ha valaki ilyesmivel áll elő, az illetőt elkezdi kikezdeni, hazugnak nevezni, és verni a seggét a földhöz, hogy ilyen nem létezik. És mindaddig nem nyugszik, amíg nem sikerül meggyőznie magát arról, hogy a másik hazudik, torzít, vagy esetleg hallucinál. Végül pedig csak attól fog nyugodtan aludni, ha meggyőzi magát arról, hogy mindez nem igaz.

Az emberek most már oda jutottak, hogy dühösen védik azt a szappanbuborék- vagy rágógumikultúrát, amiben élnek, nem engedik behatolni a világukba a valóságot, kimondottan dühösek és harciasak lesznek, ha ez mégis megtörténik. Nem lesz jobb kedvem, ha erre gondolok. A szegénynegyedekben az embernek el kell fojtania a panaszait, le kell halkítania a halálüvöltését, hogy nehogy megzavarja az Én kicsi pónim, vagy a Pindúr Pandúrok steamelését. Így válik valósággá a Ready Player One fikciója, hogy a realitás kevesebb értékkel bír, mint az online valóság, és így történik meg az hogy bizonyos társadalmi csoportok nyom nélkül kiselejteződhetnek a világból, nem történik róluk megemlékezés sem a valóságban, de még az online térben sem.