A pszichózis igazolása: Egy hiányzó narratíva

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Írta: Audrey Dimola, Mad In America, 2020, augusztus 13.

„Ha előhozod azt, ami benned van, akkor az, ami benned van, lesz a te megváltásod. Ha nem hozod elő azt, ami benned van, akkor az, ami benned van, lesz a végzeted.” – A gnosztikus evangéliumok

Az eső halkan esni kezd, a második szinten lévő ablakomon át hallom – úgy hangzik, mint az óceán, amit nem hallottam hónapok óta. Egyedül élek „mentálisan beteg” személyként a világjárvány idején, és sokkal jobban, mint valamikor – Jól, olyan, olyan, olyan kibaszott jól.

Szerencsém van, hogy életben vagyok. Bár, különben, a szerencsének ehhez semmi köze. Volt egy döntésem, és megtettem azt a döntést a Lelkem Igazságával kapcsolatban. Egy döntést, ami, valami paradox módon veszélyesebb, mint elfogadni azt a narratívát, hogy genetikailag hibás az agyam, és szedni a tablettát.

Nem vagyok gyógyszerellenes. Én választásnélküliség ellenes vagyok. A lehetőségek, alternatívák, oktatás hiánya ellen vagyok. Az ellen vagyok, hogy „a szakértők mindig tudják, hogy miért, és ezért meg ezért”.

Az eső egyre erősebb lesz. Csodálatosan felhallatszik, hideg szél süvít keresztül a repedt üvegen. Olyan érzésem van, mint az hogy Vannak emberek, akik meg tudnák állítani az esőt. Mert kényelmetlen. Mert keresztülhúzza a számításaikat. Mert szomorúvá tesz, mert vizessé és nedvessé tesz. De milyen benne állni? Érezni? Benne lenni? Tudni, hogy még a dühöngő viharnak is része van a sötét föld táplálásában. Célja van. Ciklusa van. A Szükségszerűsége és a Ritmusa a Természetnek.

Tanultam egy gyönyörű buddhista kifejezést, amikor még nem végeztem az iskolában, a Pratyasamutpadát, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „független együtt-növekvő”. Vajon ez a földdel és teremtményeivel, ciklusokkal, folyamatokkal együtt járó kifejezés miért nem alkalmazható a mentális betegségekre és narratíváira? Miért, mint egy mítoszban, vagy kifejezettebben egy hős útjában, nincs felkínálva nekünk a lehetőség, hogy létezik felszíni világ és föld alatti világ, és MINDKETTŐ szükségszerű? Miért kell nekünk örök napfényben élnünk? Mi van az esővel?

Valószínűleg már halott lennék az elmém viharai nélkül. A szél nélkül és a az égből leszakadó tengervíz nélkül. A védelmező növényzet, ami körülvesz, buja és zöldellő, illata humuszban gazdag és termékeny földé, nem létezne anélkül, hogy elfogadnám azt, ami együtt növekszik velem. Éllni az esőben. Esernyő nélkül. Fedél nélkül. Csak etetni azt, aminek szüksége van táplálékra.

Villám mennydörög halkan a távolban. Úgy, mint a kezdetén a Történetnek. Az Én Történetemnek. Annak, ami Megmentette az Életem. Egy olyan napon, mint ez, agy hídon találom majd Magam. Van egy világos farkas és egy sötét farkas, és megértem a Legendát, hogy az én véremre szomjaznak – mert azt teszik.

Van egy Törvény, precízen körülírva. Sétálok a fehér farkassal egy darabig, a felső világban, a külvilágban, a fényben. De jön a fekete farkas és lekísér az alvilágba. A sötétségbe. Nem, mert mentálisan beteg vagyok. Hanem, mert információi vannak, amiket meg kell kapnom.

Az interneten most, a „pszichózis” a következő:

National Alliance on Mental Illness (NAMI):Zavar egy személy gondolkodásában és érzékelésében, ami megnehezíti, hogy felfogja, mi valós, és mi nem az. Ezek a zavarok gyakran tapasztalhatóak mint nem létező látvány, hang és hiedelem.”

National Institute of Mental Health (NIMH): „Egy személy gondolatainak és érzéseinek a zavara, amikor a személynek nehezére esik megérteni, mi a valóság és mi nem az.”

A jó öreg WebMD: Azt okozza, hogy elveszted a kapcsolatot a valósággal. Láthatsz, hallhatsz, hihetsz olyat, ami nem valós.”

És természetesen, az Oxford English Dictionary: „Súlyos mentális rendellenessé, amikor a gondolatok és az érzések párosulnak a valóság érzékelésének elvesztésével.”

A pszichózis a mellékhatása a 2018-as diagnózisomnak, a Bipoláris II.-nek. Ez volt a diagnózisa a dél-olasz apai nagymamámnak, 1970-ben, Amerikában, amikor senki sem találta értelmét a mániás rohamainak és hibás viselkedésének. És történetesen ez telepedett szeretett apámra – a legerősebb emberre, akit ismertem, és egyetlen ellátómra – akit erőtlenül néztem végig, hogy felszáll és elnehezedik, görcseiben a haragnak, a félelemnek, és a mély, üres, keserű szomorúságnak. Igazságtalanul rúgták ki a nagy stresszel járó munkájából, amit sztoikus nyugalommal végzett több, mint egy évtizeden keresztül, a hirtelen előtörő mentális betegsége miatt. Mert egyikeként a hat testvérének, az édesanyjától a „hibás agy” kártyáját örökölte.

31 évesen, a viselkedésem tökéletesen produkálja a „Bipoláris” tüneteit, és történetesen beleillik a családi narratívába. Rendben? Szóval ahelyett, hogy feltankoltam volna az új hitelkártyámról pár üveg borral, és leugrottam volna a Triboro hídról, elmentem egy pszichiáterhez. Elmentem, mert a rohamaim olyan súlyosakká váltak. Mert ülni az asztalomnál és dolgozni, és kétségbeesetten próbálkozni „NORMÁLISNAK TŰNNI”, amikor a villám csapkodott könyörtelenül bennem, és képtelen voltam egy mondatot összefüggően összerakni. Mert nem voltak heteim, vagy hónapjaim hátra – Óráim voltak. Pillanataim.

Még analizáltak és kategorizáltak is – különös tekintettel az útra, ami idáig vezetett. Senki nem nézte a traumát. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy senki nem nézte a traumát a hasonlóképpen diagnosztizált családtagjaimnál sem. Talán a nagymamám tudta. Régóta halott már, de történetek meséltek róla, hogy a tablettákat a kanapé mögé rejtette. A tablettákat csak azután találták meg, miután elment. Talán ő tudta, a maga módján. Mi volt rákényszerítve.

A Bipoláris II. egy adaptálható és teljesen logikus eredményének tűnik nekem, a két évtizedes, majdnem állandó személyközi traumáknak, kezdődve 18 évesen egy árulással és egy abortusszal, ami évekig tartó társfüggőségbe torkollott, megterhelve kényszeres hazudozással a partnereknek, egy eljegyzés felbontásával, nem rendelkezve gyerekkor óta saját jogú lakhatással, exbarátokat, és legjobb barátokat tartva megmentőnek, és egy elnyomó kapcsolat egy drogfüggővel, akit megpróbáltam megmenteni. Ezek nem is csak a gyerekkori családi dinamikáknak köszönhetőek, a hiánya a határaim megtanulásának, a hipergyors állapotváltásoknak, amiket normává tettem, és a természetes megküzdési mechanizmusoknak, amiket kifejlesztettem. Nem tudtam megbirkózni a valósággal, anélkül, hogy azt tapasztalnám, hogy szigorúan vádolom ÖNMAGAM, mindenért, ami történt. A saját szemeben egyszerű volt. Patetikus, kőhideg, szeretetnarkós voltam; szörnyű lány, barátnő és munkaerő; személyemben egy hurrikán: őrült, pusztító, rosszul alkalmazkodó … ezek mind az állandó káoszt támogatták az életemben.

Anna ellenére, hogy ez a mentális tájkép mozdulatlan volt 2015 óta, és 2018-ban Bipoláris II.-vel diagnosztizáltak, nem mutatták be az ötletét annak, hogy komplex PTSD-m van (C-PTSD), kimondottan eddig az évig – köszönet a kommentekért az Ikarus Project Facebook csoportnak. Még mindig kérdezgettem a „gyors ciklusú bipolárisról”, de belül szándékoztam, hogy vessek egy szerető és becsületes pillantást a saját traumatörténetemre. Amkor olvastam azokat a szavakat, azonnali megerősítést találtam. A PTSD, az valami, amit háborús veteránok és szexuális erőszak áldozatai élnek át intenzíven. A trauma, az trauma, és az évekig ki nem fejeződő trauma – eléggé természetesen, igen – a belső megmentő kegyelem segítségével, ami a másik tudatállapotokban található.

Vészcsengők felcsendültek a fejemben, és a testem és én elkezdtük újrakontextualizálni a mentális viharaimat. Nem vádolhatom magam az esőért, a záporért – az csak megtörténik – de szükség van rá, hogy tudjam, hogy lépjek interakcióba vele. És ez az én választásom. A trauma, az nem az én hibám, de a gyógyítása az ÉN felelősségem.

Társadalmunk idegenkedik felelősséget vállalni a saját dolgaiért. Megtanultuk, hogy a nagy gyógyszeriparban, a nagy bizniszben és a tömegmédiában, magunkon kívül keressük a segítséget. A drasztikus önmagunkban való kételkedés a kontextusunk és a narratívánk. A szakemberek igénye. A „mások” és a „mássá tettek”. Pusztítóan és dermedten félünk – gyakran saját Önmagunktól.

Azért vagyok itt ma, mert nem szedem a pszichotropikus szereket, amiket felírtak nekem. Mert nem fogadom el valaki más narratíváját az ÉN sztorimról. Mert a hangjaimra hallgatok. Mert hagyom őket vezetni – az alvilágba és vissza. Az alvilágba, és vissza. Tudom, hogy van egy családom, ami túlterjed a vérségi rokonságon, ami hatalmas és spirituális örökséggel rendelkezik, egy családja a növényeknek és állatoknak: köveknek és fáknak és szarvasoknak és madaraknak, de egy csomó teremtménynek is, ami puszta szemmel nem látható.

A tiszta csppjei az esőnek dobolnak az ablaktáblámon, lassan becsorognak az üvegen. Halvány zöld kiemelővel rá van írva az üvegre: „AKÁRMI IS AZ, MEG TUDOD CSINÁLNI”. Nem látjuk a föld alatti gyökereket, amit az eső táplál. De kik vagyunk, hogy azt mondjuk, hogy nincsenek ott? És kik vagyunk mi, hogy megmondjuk, hogy mi tud, vagy mi nem tud kinőni az élő sötétségből erre a termékeny külvilágra?

Mad In America
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply