A pszichiátria mint családtag

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Nagyon fontos cikket olvastam a mindennapi pszichológia filozófiai rovatában a megbocsátásról. Réz Anna idézi Kolnai Aurél Megbocsájtás című előadásának gondolatait: „Nem megbocsátás az, ha fel sem vesszük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a másik megbántott vagy megsértett minket. De az sem megbocsátás, ha egyszerűen csak megvárjuk, hogy elcsituljon a másik iránt érzett jogos haragunk. Nyilvánvalóan nem hívhatjuk megbocsátásnak azt sem, ha időközben rájövünk, hogy hibásan értelmeztük a másik viselkedését, és így nincs okunk haragra; de az sem, ha felmentjük őt a felelősség alól azáltal, hogy magyarázatot keresünk (és találunk) a viselkedésére.”

Milyen érdekes. A megbocsátásnak kizárólag ezeket a fajtáit ismertem, aztán a végén kiderül, hogy ez mind nem megbocsátás. Aztán a cikk végén kiderül, hogy egyáltalán nincs semmiféle kötelezettségünk semmiféle megbocsátásra. Vajon hányszor hívhatják rá a mentőt az emberre büntetlenül? Érdekes kérdés. Hányszor hazudhatnak a beszállítás okát illetően, és mennyi hazugság szerepel az összegyűjtött ambuláns lapjaimból összeálló életregényemben, amit a leszázalékolási bizottság mindig nagy kedvvel bekér, majd unalmasnak találva azt, figyelmen kívül hagy? (Mióta cirkuszt rendeztem a váróban, mert tagoltan beszéltek velem, mint egy hülyével, nekem már be se kell mennem.)

Hányszor tiporhatják semmibe az elveit, vehetik semmibe a gondolatait, az akaratát, hányszor akarnak még gyámság alá rakni? Egy hozzászólásban felhívták a figyelmemet, hogy Az ENSZ Fogyatékossági Egyezménye tiltja a pszichoszociális fogyatékossággal élők akarat elleni kezelését… (Ezt Magyarország is ratifikálta.) Nos, ratifikálta, vagy sem, mostanában ismét családtaggá vált nálunk a pszichiátria, és rajtuk keresztül a rendőrség, a mentők, és az egyéb járulékos szervek. Időközben én is rájöttem, hogy bizonyos embereknél nem lehet okosabbnak lenni, pláne, ha többen vannak, és esetleg injekció is van náluk és bilincs. Komolyan mondom, egy darabig legalábbis, nem akarok a pszichiátria ellen írni, inkább elfogadom őket családi barátnak.

Nem azért, mert megtörtem, mert kétségbeestem, vagy elfásultam, hanem egyszerűen megbocsátottam. Éjszakára egy kis „gondolatrendező” kapszula, és még aludni is szoktam, annak ellenére, hogy nem szoktam. Reggel szarul kelek, de hát bizonyos szerzők szerint, pl. Venyedikt Jerofejev, ez teljesen normális, amellett, hogy gazemberség. Lassan megszokom a rendőrök hangját az erkélyen, amikor cigizek, hogy: „Róbert, jöjjön be a szobába!” Nem gondolom, hogy Isten szól hozzám, nem ijedek meg, hogy hallucinálok, hanem teljesen természetesnek veszem, hogy hivatalos hangnemben felszólítsanak erre-arra, legtöbbször, hogy kövessem őket a mentőautóba.

Néha kiengednek, néha nem, néha tovább is benntartanak, mint indokolt lenne. Csak a miheztartás végett. A pszichiátria 27 éves korom óta családi barát, sőt, idősebb féltestvér, csak én féltékeny vagyok a létezésére, és eddig nem számoltam családtagnak, de most már, ezek után annak fogom. Akit havonta illik meglátogatni, aki meghívhat vendégségbe, sőt wellness-heteket rendezhet nekem, amit illik elfogadni. Nem kell elfogadni viszont, amit én gondolok, mert „cigizek, kávézom és iszok”, „nem tartok rendet”, „nem tudok megállni a saját lábamon”, és amúgy is minden az én hibám. Már tudom, hogy nem kell megbocsátanom, nekem kell elnyernem a megbocsátást. Nagyon rossz voltam. Nem is a pszichiátria a mostohatestvér. Igazából én vagyok a mostohatestvér.

Vagy egyszerűen csak hülye vagyok? Hamar felejtek, indokokat találok, figyelmen kívül hagyok. A cikk azt ajánlja, hogy tanuljak meg együtt élni a haragommal. Én jobbat tudok: nem a haragommal, hanem az óvatossággal, ugyanis a bizalmam az emberekben alapvetően megrendült. Mi lehet a mosoly mögött? Kifent késpenge. Mi lapul a feléd nyújtott karban? Megtöltött fegyver.

Ez után a az utolsó wellness után már nem leszek ugyanaz, ez biztos. Az utóbbi időszak történései mondatják ki velem: alig, hogy elkezdődött az „önálló életem”, csalódtam az emberekben, ez az óvatosság, ez a bizalmatlanság, ez a felnőttség, erre jöttem rá. Ennyi a titok, nem több.

Pszichiátria, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Online kommunikációs weirdo, web 1-es, ittmaradt őskövület, múzeumi példány. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply