A pszichiátria (egyik) melléfogása: hisztéria

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

“Hisztis némber!” – Mondhatnák valamely hölgyre, aki éppen nagy patáliát csap valahol, és mondhatják is, mivel 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Intézet kimondta, hogy a hisztéria nem betegség. És amit egyszer ez a nagytiszteletű társaság kimond, az szentírásnak látszik. Hiszen ők állítják össze a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) nevű varázskönyvet, ami jelenleg az 5. résznél tart, és ami abba bekerül az betegség, ami onnan kikerül, az nem az. A hisztéria, ami évszázadokon, sőt évezredeken át komolyan veendőnek számított, ma csak egy vicc, de olyan vicc, amely egyáltalán nem kedves kifigurázása valakinek, hanem elég komoly sértés. Létezik ugyan a “hisztike” alak is, de a fogalom ezzel sem tehető sokkal szalonképesebbé.

Szendi Gábor egy korai tanulmánya bevezetőjében írja a következőket éppen a hisztéria kapcsán: “Minden tudományos korszaknak megvannak a maga paradigmái és a maga tudományos anomáliái, vagyis a paradigma által nem értelmezhető jelenségei. Amikor az anomáliák többé már meg nem kerülhetők, a versengő magyarázatok közül azok kerülnek ki győztesen, és válnak új paradigmává, melyek nem csupán az anomáliákat tudják értelmezni, hanem a korábbi paradigma által értelmezett ismeretanyagot is integrálni tudják magukba. Vannak azonban renitens jelenségek, melyek mintha túlélnék a paradigmaváltásokat, és örök anomáliák maradnak. Ilyen a hipnotikus jelenségek, a hisztéria jelenségköre, vagy a parapszichológiai jelenségek.”

Ebben a tanulmányában még bírálóan nyilatkozik Thomas Szasz “hisztéria ellen folytatott “hadjáratáról””, későbbi írásaiban inkább egyetérteni látszik vele abban, hogy a hisztéria nevében jónéhány szélhámosságot elkövettek, és Jean-Martin Charcot csak az első volt a sorban, Sigmund Freud és Joseph Brauer pedig folytatták, Tanulmányok a hisztériáról című közös művükkel, ami a pszichoanalízis komoly megalapozójának látszik (vagyis inkább csak látszott akkoriban). Magát a jelenséget, egyébként, amire a fogalom eredetileg vonatkozott, már 3-4000 éves egyiptomi orvosi papiruszokon leírták, majd később a görögök (Gelenus, Ephesosi Soranus), vagy a római Hippokratész is említette. Későbbi korokban is végig jelen volt, nagy szerepére várva, amit a pszichiátria keletkezése kapcsán kellett majd a maga idejében eljátszania a történelemben.

A hisztériát az ókortól kezdve a női méhnek tulajdonították, egyesek annak vándorlásával magyarázták, ami valójában képtelenség, mert be vannak ágyazódva a szövetekbe. Az 1800-as évek végén élénk vita bontakozott ki arról, hogy a hisztéria szimulálás, vagy tényleges betegség eredménye. Charcot hipnózissal hisztériás bénulásokat tudott hipnózisban előidézni és megszüntetni, és ezeket nyilvános előadásokon demonstrálta. Végül a Francia Tudományos Akadémia elfogadta Charcot 1882 február 13-án benyújtott dolgozatát, amely a hisztériások idegi állapotait taglalja, és a hisztéria így hivatalosan is elismert betegséggé vált, egészen 1952-ig.

Természetesen Freudot, aki lelkesen hallgatta Charcot előadásait, magával ragadta a hisztériában rejlő lehetőség, és amikor Charcot egy beszélgetésben arra utalt, hogy a hisztéria talán a szexualitással van összefüggésben, azonnal felismerte a kisajátítandó elméleti és gyakorlati területet, és a magánpraxisban rejlő lehetőséget. Freudot élénken foglalkoztatta a híressé válás és az anyagi haszonszerzés gondolata, minthogy édesanyja és felesége is erre sarkallták, előbbre valók voltak nála a tudománynál ezek a szempontok. Freud tudományos melléfogásai nem tántorították el az utókort attól, hogy piedesztálra emelje, és ha pszichológiáról vagy pszichiátriáról volt szó, ne idézgessék őt folyton (holott valójában pszichoanalitikus volt). Freud valójában mindent a szexualitásra vezet vissza, és ez a kis kitérő a hisztéria világába szintén csak ezt erősíti nála.

Tévedni emberi dolog. Érdekes, hogy az utókor számára mind Charcot, mind Freud tévedései csak ezt a tételt látszanak megerősíteni, tevékenységek híressé tette a nevüket, a névtelen, félrekezelt betegek többnyire ismeretlenek maradtak. Azért volt 1-2 híresebb sztárbeteg mind Charcot, mind Freud praxisában, pl. Charcotnál Blanche Whitman, Freud és Breuer esetében Anna O. De persze ma már mindenki csak az orvosok neveit ismeri, pácienseik, akiken kísérleteztek, és rávették őket a módszereik alkalmazására az elméleteik bizonyítása érdekében, ma már lényegtelenek. Pedig nem egyszer összejátszottak az orvosaikkal, cinkosaik voltak annak érdekében, hogy hamis tanaikat a széles közönség elé tárhassák. Szendi Gábor így ír Freudról a Zsiga, te kis hazudós! című írásában:

“Közeleg az idő, amikor Freud nevét már csak kis betűvel fogjuk írni, és a freudizmus valami sértő lesz; olyasmit fog jelenteni, hogy “gátlástalan nagyravágyás” vagy “a tények feláldozása a siker oltárán”. Ehhez persze még ki kell halnia azoknak, akik a pszichoanalízisnek nevezett fikcióhalmazból élnek, s érthető okokból – freudi terminológiával – elfojtják magukban azokat a kínos gondolatokat, hogy az egész freudi életmű, kezdve az alapoktól, nem szól másról, mint Freud dús fantáziájáról és önmaga nagysága iránt érzett leplezetlen csodálatáról. Freud terminológiáját használva saját magára, kimondhatjuk, hogy súlyosan nárcisztikus személyiség volt, aki önhitt módon tetszelgett önmagában. Innen eredt a “magányos hős mítosza”, amit szorgos munkával épített fel, ebből fakadt diktatórikus személyisége, amely nem tűrt ellentmondást, sem a rendelőjében, sem a pszichoanalitikus mozgalomban.”

Végül szeretnék utalni a 2011-es Hisztéria című filmre, melynek cselekménye a vibrátor feltalálása körül forog, amit hisztéria elleni gyógyászati segédeszközként alkalmaztak. A feltalálása annak tudható be, hogy egy fiatal orvos nem bírta már a saját kezével “paskolgatni” a női nemiszerveket, hogy “paroxizmust” érjen el általa a nőknél, ezért elektronizálta a folyamatot. A súlyos hisztériás esetekben viszont a film szerint bevett szokás volt az intézetbe zárás és a méh eltávolítása. A filmnek ezen a pontján ötlött eszembe a gondolat, hogy a pszichiátria a mai napig alkalmaz kényszerítő intézkedéseket bizonyos betegségnek diagnosztizált állapotra, nevesül a skizofréniára vonatkozóan, aminek a jogát makacsul igyekszik magának fenntartani, annak érdekében, hogy jobban menjen az üzletmenet. A pszichiátria kezéből egyébként úgy kellett hatalmi szóval kicsavarni a méheltávolítást, lobotómiát, kényszerzubbonyokat, hálós ágyakat, elektrosokkot, melyekre bizonyos pszichiáterek még mindig nosztalgiával gondolnak. Nem akarom magam a filmben szereplő szüfrazsetthez hasonlítani, de én is valami hasonlóra akarom felhívni a figyelmet a skizofrének elzárásának ügyében, csak ebben a történetben aligha várható egyelőre happy end, nincs már semmiféle vibrátor, amit feltalálhatnánk ebben az ügyben, hogy jót nevessünk rajta. Vagy igen?

Hisztéria, Pszichiátria
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply