A normalitás relatív

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

A társadalmi “normalitás” és a pszichiátria egy skizofrén szemszögéből

Kezdek mostanában azon a véleményen lenni, hogy a mentális egészség egy egészen relatív fogalom. Egy beteg társadalomba beilleszkedni igyekvés vajon helyénvaló-e vagy pont a betegség része? Kezdem azt gondolni, hogy paradox módon az érzékeli helyesen a világot, akinek van valamilyen fogyatékossága (most ezt nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében értem, a mai világban akár a pénztelenség is lehet az), ami miatt nem tud részt venni abban a kollektív őrületben, amit manapság társadalomnak nevezünk. Nincs belekényszeríteni a trendekbe, nem elvárás, hogy előrendelje a Cyberpunk 2077-et, előfizetője és ismerője legyen a Netflix és az HBO Go kínálatának, meglegyenek neki a legújabb bestseller írók könyvei. Szóval jut is ideje magán és a világ viszonyán elgondolkozni, nem hajtja ennek a web 2-es művi világnak a kényszere, nem kell pózolognia az Instagramon, Facebookon, nem kell feltétlenül poénosnak lennie a Twitteren, és nem kell a YouTube-ra ragadva órákig megmondó embereket bámulnia, hogy „képben legyen”.

Einstein, relativitás, könyvek

Szóval a „normalitás” fogalma egészen viszonylagos, mindig is az volt, és aki ezzel operál, az mindig gyanút kelt, mert pont ő maga a kirekesztő, és pont ő válik nem normálissá a normalitás állandó hangsúlyozásával, mint például a kedves kormányunk vagy a pszichiátria. A valóságra éppen azt szokták mondani, hogy a sokszínűség a jellemző, amíg ha ki kell jelölnünk a „normalitás” sávját, akkor óhatatlanul kirekesztünk belőle embereket, az is lehet, hogy pont a többséget. Aztán ezt az egészet jól hangzó kommunikációval és megfélemlítéssel, dezinformációval ellensúlyozzák. Az embernek lassan már mindenhol szerepet kell játszania, a közösségi oldalakon, megszólalni csak pszichológiai, irodalmi, újságírói szempontból lehet, a valódi élet nem kap szót sehol.

Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy ezen kellene változtatni. Nem vagyunk már az Origón, nem muszáj újságírói pózba vágni magát az embernek, lehet saját élete, saját gondolatai, amit úgy fogalmaz meg, ahogy akar, éppen ezért gondoltam, hogy a jövőben valamennyit lazítani fogok az újságírós stíluson és témán, lesz biztosan több személyesebb hangvételű bejegyzés is, szóval előre szólok, hogy fel lehet készülni az ilyen tartalomra is. Az embernek ideje felvállalni magát, ha nem akarja, hogy egy-egy mondat legyen egy kommentszekcióban vagy a Twitteren, ha mégoly humoros vagy jópofa is. A normalitásról még annyit akarok mondani, hogy újabban kezdem úgy látni, hogy nem biztos, hogy az a normális, aki trendi, és én pont a normalitás őreit tartom gyanúsnak, meg a sok szakértőt, aki mindig megpróbálja eldönteni, persze pénzért, sok pénzért, mi a helyes és a normális. És ha megkérdezném hogy hol az igazság a társadalomban? Ahol a pénz. Ahol a seft, a biznisz. Ha, mondjuk, halállal kereskedsz, az is pénzmozgással jár, mégpedig nem kevéssel, akkor is több vagy, mint a csóró, akit megfosztottál a jogától, hogy akár eladja magát.

Az én szemszögemből pl. a pszichiátrián dolgozók a súlyos betegek, a gyógyulás minden reménye nélkül. Olyan jogosítványokkal rendelkeznek, amilyenekkel egy épeszű társadalomban nem ruháznak fel embereket. Ha nem lennének eredetileg is rohadtak (amit kétlek), a hatalom súlyosan megfertőzi őket, és leginkább csak visszaéléseket szül. Pláne, hogy a tudományuk is eléggé ingatag, ráadásul annak se állnak sokszor a magaslatán. Az önmagukba, a „tudományukba” és a világba vetett kételyeiket erőszakoskodással és agresszióval ellensúlyozzák. A legjobban eltévedve természetesen az úgynevezett elmeorvosi szakértők vannak. Azt képzelik magukról, hogy jogukban áll megítélni a másik embert a saját, felsőbbrendűnek gondolt nézeteik alapján, és szerintem el is hiszik magukról, hogy nekik az a „szakmájuk”, hogy más embereket megnyomorítsanak, és ezért mindenkinek hálásnak kellene lennie nekik, a társadalomtól kezdve az áldozatig.

Egy társadalom, ami már kezdi teljesen elveszíteni a morális iránytűjét, csak véleménybuborékokban él, és nem a valóságban, megbízást ad néhány fehérköpenyes bűnözőnek, hogy emelje ki a társadalomból, aki nem oda való, és hallgattassa el. Csak akkor van gondban, ha pont őt emeli ki, és hallgattatja el, ez pech, de mivel többé már nem lesz érvényes szava, így járt. De mindenki reméli, hogy erre úgysem kerül sor, és ennek reményében tovább pénzeli a fehérköpenyes maffiát, hogy őrizze a normalitást tovább a szadizmus fegyverével, ami ugyan nem normális, jelen helyzetben mégis kivétel, a normalitás őreinek megengedhető, hogy a szent cél érdekében szadisták legyenek, hogy megőrizzék a szadizmustól a társadalmat. Hogy ez az egész zavaros, és semmi értelme? Nem én találtam ki, hanem még a múlt század elején kezdték el ehhez a rendszerhez idomítani a társadalmat, amikor a fajnemesítő eszmék fogantak.

Blog, Pszichiátria, Újságírás
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Szólj hozzá Te is!