Avagy hogyan is látnak minket a családtagok?
Először is, nincs családtagokat támogató rendszer a pszichiátrián! A hozzátartozó ugyanúgy az orvosra van utalva, mint maga a beteg. Ez szerintem szégyen! Tehát ha valaki bekeveredik a betegek listájára, akár egy egyetlen alkalmas pszichózissal, annak lőttek, és a családtagjai önkéntesen elkezdik őt teljesen leépiteni. Lehet kutakodni a neten (én is csináltam, egy év alatt szinte minden neten fellelhető cikket elolvastam az elején), lehet orvost váltani, az elején még talán senki nem gondol arra, hogy mennyire megosztó is egy beteg a családban. Az orvosok nem magyaráznak el semmit, ha valamelyikükben fanatikusan hiszünk, akkor vagy teljes gyógyulás lesz, vagy a növényi állapot. Szerintem Robi esetében az utóbbi a cél, sajnos, de el kell mondjam, hogy velem is megtörtént, megtörténik. Különösen, mikor az egyetlen módszer, amit elfogadnak a családtagok, a folyamatos (erős) gyógyszerelés és hogy rásütik, hülye.
Hányszor megaláztak engem is ezzel a diagnózissal! Munkahelyen, hivatalokban, orvosoknál, és egyre többet és többet irtak fel. Olyan is volt, hogy magamtól elhagytam pl a xanaxot / frontint és erre bekerült az ambuláns lapomba, hogy már nem kell. Ugye azzal a dologgal, eredménnyel jönnek, hogy ezt nem lehet meggyógyitani, csak szinten tartani, folyamatos kontroll mellett. Igy járj el dolgozni, a rengeteg szabadság, egyeztetés, mégis milyen munkahely nézi ezt el neked, még ha titkolod is, mi bajod. Védett munkahely pedig, bizton állithatom, hogy alig akad az országban, pedig mikor szigoritottak a rokkantakon, akkor hogy hirdették, hogy lesznek rehabilitációs központok! Elárulom, nincsenek, vagy csak a fővárosban hatvanezerért.
Szóval egyre több és több gyógyszer, egyre több és több diagnózis kerül be az aktádba és azon kapod magad, hogy végleg lecsúsztál, hittél nekik, hogy semmire sem vagy jó, és ezt nem csak az orvosok kommunikálják, de a családtagjaid meg elhiszik és ugyanúgy alkalmazzák! Voltam én is három évet gyámság alatt, mire lefolyt a tárgyalás, hogy nem is kell. Ezt ki fizeti vissza nekem? Ezt az elrabolt 3 cselekvőképtelen évet? És a rengeteg gyógyszert, amit nem voltak hajlandóak csökkenteni? Ki kárpótol a fiam nélkül eltöltött évekért (még ha most velem is van 4 éve már kb) és ki kárpótol azért a sok lehurrogásért, falakba ütközésért, "te csak az anyja vagy" mondatokért mindenki előtt? És az érzelmi támogatás hiánya, hogy úgysem tudom megcsinálni, majd a teljes ellehetetlenitésért? Én nem kaptam munkát a környéken, vagy csak nagyon nehezen, és úgy is úgy, hogy titkoltam a papirra gépelt halotti bizonyitvánnyal egyenlő diagnózisokat. És mikor már teljesen volt a kontroll fölöttem, a pénzen és a gyermeken keresztül, azt gondolom összetörtem, megtörtem.
Elhittem, amiket mondtak, bár ott belül éreztem, hogy nem lehet igaz. 31 évesen feladtam, beletörődtem, hogy se pénz, se gyerek, se karrier se lakás se autó, csak pénz az államtól (nagyon kevés), ami szintén rengeteg megalázással érkezik hozzám. Hogy hogy másztam ki ebből? Lélekben sehogy. Az önbizalmam a nullán, a tudásom nullán, annyit mondogatták nekem és a hátam mögött, hogy én semmire nem vagyok képes, és ezt a mindennapokban ki is hangsúlyozták, teljesen életképtelen, önállótlan emberré fejlődtem vissza az előtte szép reményű fiatal nőből, aki voltam, ez lett.
Most negyven éves vagyok. Mindenki tudja, még ha a homokba is dugja a fejét, hogy a szülők, rokonok sem élnek örökké. Ha nincs biztositva a lakhatásod (nem egy bentlakásos otthonra gondolok) és a folyamatos (valamilyen, akármilyen) jövedelmed, akkor teljes kiszolgáltatottság az eredmény. Értitek, 40 éves vagyok és megküzdök ezzel, hogy a gyerek nálam van, igényt tartok arra, amit eddig helyettem ("az én érdekemben") intéztek, és nem tetszik senkinek ez a fene nagy önállóság, amivé kibontakozott az én kiszolgáltatott helyzetem.
Annyira nem, hogy be is pereltek. Nem lehetek önálló, pedig nem vagyok gyámság alatt 6 éve, dolgoztam is, amennyit és amikor csak tudtam, most már nem kell mellettem, vagyis, bocsánat, én csak az anyja vagyok, szóval helyettem nevelni, helyettem pénzt felvenni, helyettem mindent csinálni, nehogy én újat tanulhassak, vagy fejlődhessek. Ébresztő! Nem éltek örökké! Én pedig nem vagyok sem társalkodónő, sem szociális munkás, sem ápoló, hogy életetek végéig magatokhoz láncoljatok, mint valami kutyát.
Inkább béküljünk ki! Legyünk mind komprosszumkészek, engedjük az önérzetünkből, kapzsiságunkból, kételkedéseinkből, és adjunk egy esélyt az önálló, boldog életemnek.
És ilyenkor gondolok arra is, hogy nem kell felhivni az ügyvédemet azzal, hogy mentális beteg vagyok, hátha akkor már nem is akar képviselni... Nem kell a gyereknevelési cselekedeimet valamint anyai ösztönöm megkérdőjelezni, inkább érzelmi támogatásra lenne szükségem, amit eddig nem kaptam meg. Örülni kellene ezeknek a dolgoknak, nem pedig akadályokat görditeni elé, és engedni végre, hogy a saját életemet élhessem. Ez az, amitől NEM KELL félteni, a növényi élettől kellene félteni, ami olyan kényelmes, ha beteg családtagról van szó. Szerintetek javit az életemen, ha ismét meghurcoltok? Szerintetek segit? Szivesebben látnátok holtan akár, de mindenképp úgy, hogy rosszul vagyok? Költői kérdések, nem kell válaszolni, elég, ha a családtagok elgondolkodnak azon, hogy igenis esélyt kellene adni a teljes felépülésnek és a normális életnek! Jó lenne, ha ezt az orvosok is megtanulnák kommunikálni...
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157