Ez a koronavirus vagy kihozza a legjobbat az emberből, vagy a legrosszabbat, kinek kinek természete szerint!
Mi csak még jobban összekovácsolódtunk benne, azt gondolom, úgyhogy szerencsések vagyunk! Nem elválunk, hanem tervezzük a közös otthont, ahova hamarosan költözünk. Mert költözünk! A fodrászomtól már el is búcsúztam, megvolt nála az utolsó (és koronavirus óta első) hajvágásom. Most ide teszem iróniából azt is, hogy extrajót vágott extra olcsón, ha már utolsó alkalom!
Picit nosztalgiázom, ha már megyünk, mert nem a férjemtől válunk, hanem a szüleinktől...
2011 május 26. óta laktam itt, a szüleim fölött. Volt jó pár rémálom év, nagy kiabálások, viták, háttérbe voltam teljesen szoritva. Saját véleményem nem lehetett, nekem hallgass volt a nevem, és el is hittem, hogy az az igaz, helyes, amit ők gondolnak, tesznek. Nagyon befolyásoltak. Persze, hiszen ez mindig két félen múlik, ezért cserébe rengeteget segitettek a gyerek körül, illetve mikor dolgoztam, vigyáztak rá, nevelgették, formálták. MIvel emberek a szüleink is, nyilván hibáztak is, sokat, de én elhittem, hogy jobban tudják, hisz minket is felneveltek, túléltük.
Aztán jött anyám betegsége! És tarolt. Daganatot állapitottak meg nála, ami gyorsan terjedt, bár jóindulatú volt. MIndent én csináltam, és egyedül hagyott mindenki ebben az időszakban, senki nem segitett... Bennem ez hatalmas csalódásként maradt meg. Szerencsére anyámban erős a túlélés vágya, igy aztán, ha lassan is, de felépült (bár már nem ugyanaz).
Ebben az embertpróbáló helyzetben ismerkedtem meg a férjemmel, az eljegyzés is ebben a házban történt, a száz gyertyával és a gyönyörű, rózsacsokorban nyújtott gyűrűvel. :)
Utána jött a papám 2 éven át húzódó betegsége és végül halála. Akkor meg ott volt rám szükség (ahogy éreztették velem), hisz annyi mindent megtettek ők is értem! Végül meghalt, de mikor még nem volt olyan rosszul, akkor sem jött el az esküvőmre, valamint megkérdőjelezte az egész létjogosultságát, igy ezt nem fogok neki(k, a mamával együtt) megbocsátani soha, bár a halálos ágyán azt mondtam, hogy igen. Én láttam az őt ápoló mamám mellett utoljára élve. Megkönnyebbültem a temetésén (én persze elmentem), bár semmit nem kaptam a sok segitség ellenére sem, de végülis nem is vártam, életében sem jöttünk ki jól.
Úgyhogy most az összes ilyen emléket megpróbálom elengedni, kivéve a jókat és reménykedem, hogy az idő mindent megszépit majd.
Az utóbbi időben már a legtöbb veszekedés, vita, az anyagiakon ment. Ebbe most nem mennék bele, megszoktam, hogy szegény vagyok, mint a templom egere és hogy el vagyok nyomva teljesen. Nem akarok egy szobában megöregedni, hogy a szüleimnek legyen beszélgetőtársa, vagy ügyintézője, esetleg aláirója, mert mig ők felszerelték magukhoz a légkondit, kicserélték az ablakokat és leszigetelték a házat, addig én továbbra is nyomorgok... Nyilván ez már nem elégit ki, nomeg a férjemmel fiammal saját életet szeretnénk, ahelyett, hogy az ő halálukra kelljen mondjuk várni. Azt gondolom, ez igy sokkal nemesebb gondolat, mint állandó megfigyelés alatt és stresszben élni, mit találnak ki legközelebb, én mire költsem azt a kevés pénzt.
Anyósomnál is rákot diagnosztizáltak sajnos. Most ő megy keresztül azon, amin anyu! Remélem a legjobbakat, ő is eldöntötte, hogy élni akar, minket viszont ez sem tart már vissza! Miben segitene neki, nekik, ha mi emiatt annyira beáldoznánk magunkat, hogy a saját életünket teljesen háttérbe szoritjuk? A semmiért cserébe (talán a lelkiismeret az egyetlen, ami ilyenkor megnyugtatásért kiált), de mivel nem enged magán segiteni, igy elfogadjuk azt, hogy majd ők megoldják.
Megszületett az elhatározás, hogy költözünk, és elkezdtük nézni a kiadó lakásokat, albérleteket. Amik, ugyanúgy ahogy munka sem, nincsenek, minden foglalt!
Úgyhogy fogjuk magunkat, és 80 km-re költözünk, ahol reméljük megtaláljuk a számitásunkat, van orvos és van kórház, elindulunk, innen el, de hogy végül hol kötünk ki (pár év múlva), az még zavaros. Nem szeretek a terveimről mesélni, igy aztán most is csak annyit irok, hogy bérelünk egy házat a Dunaparton, egy kis faluban (kisebb mint ez), mindenkinek lesz külön szobája és vihetjük magunkkal az állatokat is. Tiszta álom.
Talán a legnagyobb ajándék, amit a szüleinknek adhatunk, az az, hogy önállóan és BOLDOGAN élünk majd!
Deprecated: mb_strrpos(): Passing the encoding as third parameter is deprecated. Use an explicit zero offset in /home/yesokhu/madinhungary.org/inc/_ext/_url_rel2abs.php on line 157