Ma megpróbálok egyedül eljutni A-ból B-be. Mindig bírom, amikor ismeretlenek felteszik a kérdést: "Hogy mentél el Nagykállóba? Hogy jutottál el Debrecenbe?" Megvettem a jegyet, oszt kész. Egy skizofrén általában nem azért nem utazik, mert teljesen debil, hanem mert nincs pénze. Hát, Nagykállóba eljutni sokszor nem nagy kunszt, de visszajutni onnan már érdekes, ugye van az a skizó poén, ami szinte bármelyik pszichiátriára vég nélkül alkalmazható: "bekerülni könnyű, kikerülni nehéz". Talán Debrecenből könnyebb kikerülni, a "Nappali Hospital"-ból, heti egyszer kell járnom, amíg nem dolgozom, ha dolgozom, akkor havi egyszer. De legalább megkínálnak ebéddel, amit általában kedvesen visszautasítok, de néha nem tudok ellenállni a csábításnak. "Mindennek ellen tudok állni, kivéve a csábítást."

Ma Debrecenben kétszer is rossz irányba indultam gyalog, vagyis eltévedtem egy kicsit. Közben egy embert hallottam, aki éppen azt ecsetelte valakinek, hogy 20 éve lakik Debrecenben, mégis eltéved. Miskolcon is, Nyíregyházán is jóval könnyebben lehet tájékozódni, mint Debrecenben. Először, persze az egyetemre mentem el, éppen valami állásbörze volt, kis ajándékpakkokat osztogattak, rutinosan elhúzódtam az ajándékok elől, még itt fognak, és megkínálnak valami munkával, holott nem állásbörzére mentem, hanem kontrollra.

Ez a kettősség még mindig megfigyelhető, ahogy az egyetemen kezelnek, és ahogy a kontrollon, de lassan kezd eltűnni az a marakáns különbség. Sajnos, elfelejtettem az injekciót vinni, de a chippendale show nem maradhatott el. Kérdezte a nővér, hogy vállba szoktam kapni vagy seggbe, természetesen csakis seggbe, bal vagy jobb oldalra parancsolom, nyilván mindig a jobb, és azért nem váltogatom, mert nem göbösödik annyira az injekció helye. Megjött a záródogámról a szakvélemény: kicsit esszéisztikus, kicsit kevés a hivatkozás, kicsit nem annyira elemző, kicsit ilyen, meg olyan, de ami a lényeg: leadható. Vagyis elfogadható, gondolom, ezt jelenti magyarul.

Jó, lapozzunk. Éjfélkor léptem ki az utcára, amikor hüvelyért indultam: kapásból vámpírnak néztek. Eddig haragudtam az utcai kommentelésért, de már kezdem megérteni, mi véd meg az elmagányosodástól: az utcai kommentelők társasága. Azért, ha nem muszáj, nem kell mindig erőltetni sem, de már nem zavar annyira. A debreceni tágas, de kihalt utcák után jó újra itt lenni, Nyíregyházán. Ami érdekes volt, és fura is egyben: Debrecenben nem, vagy alig váltottam ki érdeklődést, hiszen csak egy kontrollra csavargó nyíregyházi skizó celebet láttak bennem. :-) Mondjuk, itt is az látnak, de legalább itt nem csavargok kontrollra. Ehhez a városhoz jóval erősebb a kötődésem, az embereknek is ismerősebb vagyok, otthonosabban érzem magam itt. A debreceni utcák valahogy túlságosan nagy léptékűek nekem.

Annyira hihetetlennek tűnik nekem, hogy elfogadható záródolgozatot írtam (már szoftverfejlesztőre is megírtam, csak nem fogadták el, kis jóindulat, az, ami hiányzott Budapesten a Soter-Line-nál...), úgyhogy 25 év után valószínűleg már meg fogom kapni az első iskolai végbizonyítványomat a programozó-képesített könyvelő + érettségi után, ez pedig ez lesz: kommunikáció- és médiatudomány szak, újságíró szakirány, rövidebben és emberi nyelven fogalmazva, újságíró diplomám lesz (BA). Persze, valaki egyszer azt mondta nekem, hogy "a diploma annyit érsz, amit beleteszel", hát ebben jó sok magyar van, némi programozás, CMS-ekkel való viaskodás, egy kis média, úgyhogy online felületre publikáló újságírónak tudnám elképzelni magam a legkönnyebben, de ha nagyon szigorúan vesszük, a Mad In Hungary is ilyen felület.

#amimégmostanábantörtént: Megjött a munkaügyi felülvizsgálat eredménye. Már csak 50%-os rokkant vagyok. Megint gyógyultam 10%-ot, hálistennek. Először 7-et, most meg 10-et. Remélem, nemsokára meggyógyulok. :/

U.i.: De h#lye vagyok! Azért az állásbörzére bemehettem volna (már csak poénból is). I was not in the mood...