A hivatalos mentális egészségügy kockázatos a mentális egészségedre

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Írta: Megan Wildhood, Mad In America, 2021. január 28.

Az utóbbi években divatossá vált a mentális egészségről beszélni nyilvános módon. Szupersztárok mint Jim Carrey, Carrie Fisher és Catherine Zeta-Jones személyes történetekkel jöttek elő szenvedésről, megküzdésről és a remény és a gyógyulás üzeneteivel a nagyközönség felé; a legtöbb beszédük és történetük még jóváhagyást is tartalmazott egyik-másik kezelési forma felé, ezek közül az egyik majdnem mindig a gyógyszeres kezelés.

Robin Williams öngyilkossága, más nagy formátumú emberekével együtt, valamilyen módon kényszerítette a nyilvánosságot, hogy megengedje a párbeszédet róla, habár szelektíven (a „depresszió” mehet, a „skizofrénia” még mindig tabu, a „személyiségzavar” még mindig „toxikus”).

Mostanra már „oké” depressziósnak lenni. Szorongónak is „cool” lenni. Annak az „igénye” is „normális” , hogy lemondjunk terveket az utolsó pillanatban, vagy ne csináljunk végig valamit, vagy hagyjunk faképnél embereket a személyes „mentális egészség” nevében. Végezetül, a mentális egészség nyilvánosságot kapott, helyeslést váltott ki, és nyilatkozatokat arról, hogy „kis lépések a győzelem felé”, és ahhoz vezetett, hogy nagyobb igény mutatkozott az ilyen szolgáltatások bővítésére, mint a múlt hónapban írtam, semmi sincs a kultúránkban, oktatási rendszerünkben, vagy a munkánk folyamán, ami elfogadná a kapcsolódó ismeretek fontosságát, egyedül vagyunk hagyva, azzal, hogy hogyan forduljunk oda egymáshoz.

Az szóbeszéd, hogy „szükségünk van egymásra”, a valódi törődésre a magányosság járványában, az ismételgetése egyre több embertől, hogy „szükség van emberi kapcsolatokra”, valójában nem realizálódik semmiben, ami gyógyír lenne erre. Ehelyett, mostanában trendi beszélni a depresszióról, és buzdítani másokat, hogy „legyenek bátrak”, és menjenek el egy terapeutához, javasoljanak gyógyszeres kezelést másoknak is, akik szenvednek.

Ami átment a nyilvánosságba, az a paradigma, hogy a mentális betegség valós dolog, a diagnózis szükségszerű kezeléssel jár együtt, és ez a kezelés élethosszig tartó gyógyszerezés, évekig tartó beszélgetős terápia, „sok esetben a kettő kombinációja”, ahogy a retorika mondja. A kulturális párbeszéd a mentális betegségről nem a mentális egészségről szól; hanem a PR-ja a pszichiátriai és pszichológiai iparnak, akik még több piacot keresnek, ahol megoszthatják, vagyis rászedhetnek milliókat, hogy higgyenek abban, hogy ők igazi tudományok.

A nyilvános „mentális egészség védelme” támogatja az orvosbiológiai modellt és a kémiai egyensúlyzavar teóriáját, ami megcsöngeti a vészjelzőt az „alacsonyabb osztályú” közösségekben, különösen a szegény, vidéki vagy/és színes bőrű közösségekben. Az ő kritikájuk a rendszer felé a mennyisége a #fehérekterapeutája vagy #képesekterapeutája vagy #heterókterapeutája képviselőinek – ezért a marginalizált emberek csoportja nem talál olyan terapeutát, aki úgy néz ki, érez vagy gondolkodik, mint ők. Az egészségbiztosítás nem terjed ki a mentális egészség egyenlőségére. A gyógyszerek túl drágák. Az egyéni beszélgetős terápia olyan „középosztálybeli fehér női” dolog, ha egyáltalán hozzáférhető.

A nyilvános párbeszédet a mentális egészségről nem kívánja az informált együttműködők megnyilvánulásait, vagyis olyan egyéneknek, akik a gyógyszerek hatásairól beszélgetnek, a kötelezően, elhangzó „Nem vagyok doktor, nem adhatok orvosi tanácsot” kitétellel. Nem engedik az állandó párbeszédet a „mellék” hatásairól a gyógyszerknek, ha valaki azt sugallja, hogy a pszichiátriai szerek nem olyan általános csodaszerek, amit a gyógyszeripar akar, hogy higgyünk, azonnal félbeszakítják, és az valós ügyüket „gyógyszer hibáztatásnak” címkézik. A párbeszéd kiterjedése a gyógyszeres kezelés körül a nyilvánosságban olyan keskeny, hogy nem engedi meg a részletes párbeszédet, az informált együttműködők, vagyis a fogyasztók részéről, sőt, nagyon messze vagyunk ettől majdnem minden kezelésnél, amit a mentális egészség ipar kínál, és ez a hiány nagyon veszélyes.

A nyilvános párbeszéd nem megy tovább az olyasmik listázásától, hogy „Mit ne mondjunk valakinek, aki depressziós”, vagy azoknál a vitáknál, hogy mik a személyes megszólítás pontos eszközei: „azt mondjuk, hogy depresszióval élő személy és nem depressziós személy, mert te nem a betegséged vagy.” A nyilvánosság megengedi, hogy beszéljünk az érzéseinkről… mindaddig, ameddig aktuálisan nem érezzük őket.

És mi ez az egész sürgetése a még több szolgáltatásnak, még több tájékoztatásnak, még több „biztonságos helynek”, stb? Kevesebb izoláció és több kapcsolat? Erősebb érzése az igazi összetartozásnak, amit felajánlhatunk a közösségeinknek? A megtapasztalása (inkább, mint intellektuális jóváhagyása) az aktuális közösségünknek? Nem, még egy kicsit sem.

Mi, amerikaiak, különösen a fehér amerikaiak, még mindig fájdalmas mennyiségű magányosságot kekintünk normálisnak. Majdnem 20%-a a generációmnak (a milleniálok) mondja, hogy nincsenek közeli barátaik – és újságcikkek idézik, ezeknek figyelmeztető statisztikáknak kellene lenniük, mint az életmentő lelkisegély szolgálatokról szóló híreknek. Ez eszméletlen.

Nem csak, hogy a lelkisegély szolgálatok nem bizalmasak, holott azt állítják magukról. Nem csak hogy elidegenítően beszélnek az emberekkel, akik hívják őket. Nem elég, hogy elnézést kérnek azoktól az emberektől, akiknek fájdalmat okoztak, azt állítva, hogy több emberen segítettek, mint akinek ártottak, mintha azok, akiknek ártottak, nem számítanának.

De hogyan érje el a világ azokat az embereknek, akik arról beszélnek, hogy nincsenek közeli barátaik, idegeneknek a telefonban, akiknek, különben megvan a hatalmuk, hogy más, fegyveres idegeneket küldjenek az otthonukba, még akkor is, ha nem mondja meg a pontos tartózkodási helyét? Még néhány évnyi (szelektív) párbeszéd után is a mentális egészségről ez a legjobb, amit tehetünk?

Még azután is, hogy bizonyítékok vannak rá, hogy a hétköznapi (értsd: kizárólagos) javasolt kezelések félig-meddig működnek, vagy nem sokkal jobbak a placebónál, irtózatos mellékhatásokkal, a nyilvános mentális egészségügyi képviselet nem tud jobbat ajánlani nekik, mint karkötőket pontosvesszővel, és a cikkek arra oktatják az olvasókat, hogy vegyék rá a barátjukat, hogy „keressen segítséget” a szorongásával.

Folytatódik az érvényesítése a stigmatizáló és veszélyes „mentális betegség” elméletének a „képviselet” nevében, tartalmazva azokat a kifogásokat, hogy „néhány ember” miért „igényel” kéretlen kezelést/a jogaik megsértését „a saját érdekükben”. A magányosság növekedése folytatódik. Az emberek folytatják évekig, a „csak éljük túl ezt a napot” hozzáállást, anélkül, hogy megtalálnák a céljaikat vagy az embereiket.

A legrosszabb rész ebben az egészben, hogy normalizálja a szenvedést, amin ezek nélkül könnyíteni lehetne. Hallgass rám: Nem azt mondom, hogy minden emberi szenvedésen könnyíteni lehetne. Tettetve, hogy a mentális egészség ipar erőszakával mindez elérhető. De a szenvedés, amit a rendszerszerű igazságtalanságok és a strukturális elnyomás okoz – rasszizmus, szexizmus, ableizmus, kapitalizmus, stb. okoz – könnyíthető lenne ezeknek a rendszereknek a leépítésével.

Ehelyett a mentális egészség ipar még több erőszakot követ el, vádolva a strukturális igazságtalanságot, és az azt kísérő (és előre megjósolható) szenvedést, amit az egyénnek kell elviselnie ezeknek a rendszereknek a romboló hatásaként. De a nyilvános mentális egészségügyi közbeszéd nem tesz említést egyikről sem, legalábbis nem olyan kitartóan, hogy eredménye lenne.

Bátorítja az embereket, hogy „legyenek nyitottak” a depressziójukkal kapcsolatban, emlékeztetik őket, hogy nincsenek egyedül, és „nincs semmi szégyen” abban, ha terápiát keresnek, vagy gyógyszereket szednek. „Minden egyéb szervünkre gyógyszereket szedünk, amikor valami elromlik – miért lenne az agy különböző?” – anélkül, hogy elismernék, hogy az agy alapvetően különbözik „minden egyéb szervektől” (a szívet is beleértve, ami szintén félrevezetően komplikált).

Az agy az a szerv, amiről a legkevesebbet tudunk; minél több idegtudós tanulmányozza, annál kevesebbet tudnak. Ez egyedül elég indoknak kellene, hogy legyen, hogy ne tömjük gyógyszerekkel, de ez nem elég a mentális egészség nyilvános szószólóinak.

A nyilvános mentális egészségügyi szószólók megállnak itt: „nem vagy egyedül”. Amit lehetne tenni, egyesíteni, összekötni, szervezni embereket,ehelyett azautómatrica szlogen helyett, amik különálló szlgáltatásokhoz irányítják őket, elmélyítve a magányukat.

Mindez szándékos; ha a „mentális betegségben” szenvedők kifejezésre juttatnák azt, és úgy cselekednének, mint akik nincsenek egyedül, szétszednék a rendszert. Elbuktathatnák tömeges bojkottal. Felépíthetnék a saját rendszereiket, amelyek találkoznának az önmaguk által meghatározott igényeikkel, és a jelenlegieket akadályoknak tekinthetnék. Igazán kapcsolatba tudnának kerülni egymással, a diagnózis füsttükre nélkül, irányított beszélgetések nélkül, a hamis betegségek miatti rossz közérzet nélkül, és a vele járó szégyen nélkül.

De még mindig szeparálva vannak a mód miatt, ahogy a kultúra beszél a mentális egészségről, ünneplik „milyen messzire jutottunk”, és folytatják a „kezelését” a „mentális betegségeknek”, ugyanolyan elidegenítő, tolakodó, egyénieskedő és megsemmisítő módon, ahogy mindig is tették.

Kivéve, hogy még rosszabb, mert a sérülés nem lenne elég nyilvánvaló, a mentális beteg közösség elé még odadobtak egy csontot: „Kezdhettek nyíltan beszélni róla. Néhány diagnózissal, egyébként. Nem az ijesztőekkel, mint a skizofrénia vagy a borderline. Ezek erőszakosak és mérgezőek, nyilvánvalóan. De hé, kis lépésben, jó? Talán egy nap talán te is készíthetsz ékszereket és népszerű tetoválásokat róluk is.”

Ez egy klasszikus tévút, és egyáltalán nem fejlődés. Kiterjeszti a piacot a „szolgáltatásokra” és a „kezelésekre”, és később még több „szolgáltatás” és „kezelés” szüksége, ott hagyva a szenvedő, és izolált és elidegenedett embereket érintetlenül.

Nem mondom, hogy egyáltalán megjavítható a nyilvános párbeszéd a mentális betegségekről (vagy akármi másról, ha már itt tartunk). De elkezdtem látni egy alternatív mentális egészségügyi párbeszédet, ami elkezdett összetettebb módon foglalkozni a nyilvános párbeszédekkel, és nem akarom, hogy a nem-nyilvános emberek bevonódjanak.

Egy példa, amikor az emberek, akik alternatív vagy radikális változást követelnek (és így biztonságot azoknak, akiket meggyötört a rendszer), gratulálnak a „fejlődéséhez”, amit a nyilvánosság kultúrája tett, amikor a mentális egészségről beszél. Ez megzavarja az állóvizet és zavaró kapcsolat keletkezik a hagyományos, ami próbál alternatív lenni és a hagyományos nézőpontok között. Ezen a ponton, megpróbálni találkozni középen, felhígítja az alternatív párbeszédeket.

A másik aggodalomra okod adó példa, amikor elmossák a határokat az alternatív és a nyilvános mentális egészségügyi megközelítések között, és az egész elcsúszik az „excepciaonalizmus” felé, főként szakemberek körében, akik maguknak tulajdonítják, hogy alternatív vagy radikális megközelítésűek (és akiknek a Mad In America webináriumokat és egyéb prezentációkat tartott). Az egy dolog, hogy az Amerikai Pszichiátria Társaság vezetősége támogatja a gyógyszereket. Megint másik, hogy aki alternatív szemléletű, támogatja, hogy így tegyen. „Nos, néha a gyógyszerek szükségesek.”, „A kényszerbeszállítás néha az utolsó megoldás.”

Miért van az, hogy még a „radikális” szemléletű szakemberek is szükségét érzik a kémiai korlátozásnak, vagy mások emberi jogainak megsértésének? Tényleg azt gondolják, hogy ezek a kezelések, amik rombolnak, ártanak és félelmet keltenek emberekben egyáltalán szükségesek?

Talán képes lennékk vitába szállni ezzel, ha lenne olyan párbeszéd, amiben a gazdasági, szociális, politikai és büntetési rendszerek szóba kerülnének, amik ártalmasak, de a társadalom függővé vált tőlük. Addig, amíg a társdalom ragaszkodik ahhoz, hogy megtartsa a jelenlegi rendszerekt és struktúrákat, úgy, ahogy vannak, a „kezeléseket” és a „szolgáltatásokat”, mint a kényszerbeszállítás, kényszergyógykezelés és meddő beszélgetős terápiák „szükségesek” a rendszerhez, hogy túléljen, és mozgásban tartsa magát.

De nem tudom, hogy mondhatjuk, hogy ilyen barbarizmus „szükségszerű” az egyénnek, különösen, ha nem próbált egy igaz társadalmat, ami arról való oktatást kínál, hogyan építsük a kapcsolatainkat, és igazi támogatást, ami inkább azt kívánná, hogy leépítsük a rendszert, nem pedig listákat és bájos karkötőket.

A listák és a bájos karkötők károsak, mert félrevezetnek a valódi problémáktól. Azt okozzák, hogy az emberek azt hiszik, hogy van fejlődés, amikor igazából nincs. Támogatják, vagy legalábbis totálisan csöndben vannak a stigmatizálást illetően, és a hibás elméleteket a „mentális betegségről”. Hamis képet nyújtanak az embereknek az összetartozásról, ami nem készteti arra őket, hogy következetesek legyenek, fenntartja a cselekvést mások helyett, és megelőzi a szolidaritást, az energiákat csatornázza a fogyasztó magatartás, az alacsony szintű kapcsolatok felé, a megoldás „csak túl lenni rajta”, a küzdelem és az igazi változás helyett.

Talán lehetséges megváltoztatni a nyilvános kommunikációt – mindezek után, emlékszem azokra az időkre, amikor a mentális betegség még nem szerepelt a közbeszédben, és nem vagyok annyira idős. De nem tudom, hogy használjuk ki a legjobban az energiáinkat.

A választás aközött, hogy megváltoztassuk a rendszereket vagy újakat csináljunk, olyan régiek, mint a sérülést okozó rendszerek, és vannak jó érvek minden szemszögből. Amit remélem, hogy csinálok itt, hogy tisztázom a problémákat a nyilvános mentális egészségügyi párbeszédben, szóval a párbeszéd arról, hogy megváltoztassuk a rendszert vagy újat csináljunk, létrejöhet, mint ahogy azt is remélem, hogy előhívhatom azokat az embereket a különböző helyekről, ahol vannak, akik eredetileg is egy igazi alternatívát kívánnak megvalósítani.

Ez nem arról szól, hogy „mi és ők”, de megőrizni a határt aközött, amire igazán szükségünk van, és amit a rendszer igényel, mert nem lehet igazán egységet találni közöttük.

Mainstream Mental Health Is Hazardous for Your Mental Health

Mad In America
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány / robi781030@gmail.com

Szólj hozzá Te is!