A Halottak Napja margójára

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Mindnyájunknak vannak halottai. Te emlékszel rájuk vagy már elfelejtetted őket?

Hogyan lehetséges az, hogy egyik halottam kedvesebb számomra, mint a másik? És az fáj a legjobban, akit soha nem ismertem meg végül?

Szóval itt a Halottak Napja. Korán keltük és reggeli után már a nyakunkba vettük az utat, két temetőt céloztunk meg… Egyik rokonunk csupán 8 hónapja, másik pedig már 26 éve nyugszik a földben. Nem voltak olyan sokan, én mégis mindkettőtől messze álltam meg, egyrészt a nagy autót nem tudom olyan jól parkoltatni, másrészt hagytam magunknak elég időt a sétákkal, hogy ráhangolódjunk az érzésre. Kérdezgettem is a fiam, mire emlékszik az elsővel kapcsolatban, akit még ő is ismert. Elmondta és én nyugtáztam, majd megszegtem a halottról jót vagy semmit kicsit. Azt gondolom, inkább tárgyilagosan fogalmaztam és végül is semmi rosszat nem mondtam, hanem megfogalmaztam az én rendezetlen érzéseimet irányába. Talán az is közrejátszott, hogy hosszan tartó volt a betegeskedés és volt időnk felkészülni az elkerülhetetlenre… Igy nem is hiányzik. Nem időztünk sokat a temetőben, a gyerekre is rászóltak, mert két centire rálépett egy sir szélére, plusz jó hideg is van, meg a gondolataim sem jöttek össze, hisz nem is gyászolok igazán.

A másik viszont, akit a fiam nem is ismert és én is csak alig, na róla viszont annyi sztori van elmondásokból, hogy vele szívesen találkoznék a mennyországban is. Megnyugtat a gondolat, hogy sokkal kevesebb szenvedéssel hunyt el, és az élete is sokkal küzdősebb ám szeretettel telibb volt… Ha rá nyitom az ajtót majd a magam idejében, tudom, hogy szívesen fog látni és érzem, hogy segitene, ha még élne.

Hát ez a különbség. És van még egy halottunk, akiről tényleg semmit nem tudunk, mert esélyt sem kapott. Közösen öltük meg, és ilyenkor mind rá emlékezünk. Akit senki nem akart, mi sem eléggé. Akit még sejtcella formában eltüntettünk, megszüntettük létezését, csirájában elfojtottuk a gondolatainkban, nos ő most lenne fél éves, ha esélyt kap a létezésére. És mi még mindig gyászoljuk… Ott van a gondolatainkban, és a napokban felszakadtak a sebeink, újra rá gondolunk. A mi lett volna ha lebeg a fejünk fölött, ám mindenki leszavazta ezen irányú törekvéseinket. Talán csak egy ember nem, és az ő sirjára igazán szép koszorút vittünk… Hogy a kettő közül melyikük volt, az azt gondolom, nyilvánvaló.

Ma este pedig itthon, a szoba melegében fogunk rájuk gondolni és emlékezni, mindenkiért egy szál gyertyával. Számba vesszük ezeket a lelkeket, akik már nincsenek velünk és emlékeinkbe örökre beirták magukat, ki ezzel, ki azzal… És számba vesszük a saját jövőnket, mert az élet megy tovább, nem élhetünk a múltban és a mi lett volna hával…

Leave a Reply